„… a jó elhatározás képessége nyilván valami tudomány,

hiszen az ember nem tudatlansággal, hanem a tudomány

segítségével jut el jó elhatározásra.”

/Platón: Az állam, Negyedik Könyv, A bölcsesség/

A minap Schiffer András azt találta mondani a Karácsony Gergely főpolgármester és miniszterelnök-jelölt aspiráns idegennyelvi ismereti hiányával kapcsolatban, hogy azt felhánytorgatni neki hitvány és képmutató kampány.

Valahogy úgy fogalmazott, hogy „sehol sincsen előírva, hogy csak felső-középosztálybeli arcok versenyezhetnek a főhatalomért egy országban”.  S pont egy jogász ne tudná, hogy léteznek íratlan jogforrások?

Bármennyire nem volt is rossz szándék Schiffer kijelentésében,  - különösen jelen társadalmi állapotokban – rendkívül szerencsétlenül elhangzott mondatok voltak. A jakobinizmusban gyökerező marxista egalitárius felfogás hitvallása ugyanis az, hogy minden ember minden tekintetben, a létezés valamennyi aspektusát tekintetbe véve egyenlő.

Amely ideológia a gyakorlatban azt jelentette valamennyi korban, hogy a kiválókat (elit), a jobbakat és különbeket egyszerűen elpusztították. Így aztán egyenlő mértékben szegény és silány értelmű volt mindenki. Kivéve persze az újburzsoáziát, a proletariátust pribékekként felhasználó bolsevik vezetőket. Mert ők aztán mindenkor tudósokká nevezték ki magukat, s valahogy ezzel együtt rettenetesen meg is gazdagodtak.    

Kevesen tudják, de az 1956-os forradalomban vállalt szerepe miatt hőssé avanzsált Nagy Imre mindössze hat elemit végzett. Belekezdett az inaskodásba is, - már nem rémlik mely szakmában – de inkább magához illő foglalkozásnak tartotta a kommunista mozgalmárkodást. Ami önmagában nem volna különösebben izgalmas történet, ha Nagy Imre nem lenne ma is a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

A magyar tudományos elit évszázados történetében hemzsegnek az olyan úgynevezett tudósok, akiknek utólag hazudtak iskolákat, tudományos fokozatokat.

Magyarországon mindösszesen kétszer volt proletárdiktatúrának nevezett bolsevista hatalomátvétel. Az első a rövid (133 napig tartott), ám annál véresebb tanácsköztársaság. Na, itt aztán megtapasztalhatták a korban élők, hogyan is fest, amikor az elöltöltős fegyvereket és kenderkötelet érvként használó iskolázatlan prolik vezetik az országot. Pogromjaik áldozatainak száma ma sem ismert, s azok kegyetlenségéről csupán kortárs írók (pl.: Fekete István: Zsellérek; Tormay Cécile: Bujdosó könyv) műveiből nyerhetünk képet.

Később az 1947-ben kezdődő Rákosi-korszakban, majd az 56-os forradalom utáni jóval szelídebb, de azért kellőképpen gyilkoshajlamú Kádár rezsim adott ízelítőt, milyen is az, amikor iskolázatlan cselédivadékok gyakorolják a közhatalmat.

Jól emlékszem, a 80-as években, amikor magam is megkezdtem a középiskolát, munkásőrök, az ellenforradalom leverésében résztvevők, partizánok kölykei felvételi nélkül mehettek egyetemre. Osztályfőnökünk, aki egyébként történelem-magyar szakos tanár volt, diplomáját annak köszönhette, hogy az édesapja egy gyilkos pribék volt.

S ha már Schiffer Andrással kezdtem, említsük meg vele kapcsolatban, hogy dédapja, Szakasits Árpád köztársasági elnök révén maga is élvezett előnyöket tanulmányait érintően. Igaz, ő állítja, dédapja által nem részesült olyan kedvezményekben, amelyek megkülönböztetnék őt másoktól. Mi ezen mosolygunk, de azt elfogadhatjuk, hogy Schiffer András jogvédőként elévülhetetlen érdemeket szerzett. Így teljesen lényegtelen, milyen hátszéllel indult, azt nem mások kárára, hanem saját és a társadalom javára használta/használja. Köszönjük!

Ugyanakkor nem tudok egyetérteni vele a poszt témáját illetően, több szempontból sem. Egyrészt ne legyen iskolázatlan ember az, aki az ország sorsát érintő kérdésekben döntéseket hoz, hiszen a tudást, képességeket kizárólag tanulás útján lehet megszerezni. Másrészt a felső-középosztályt még akkor sem kell egységes, homogén szerkezetűként tekinteni, ha egyébként az elitek tőkekonvertálási metodikái ezt indokolttá teszik.

Szalai Erzsébet a „Rendszerváltás és a hatalom konvertálása” című tudományos munkájában, - Mills-szel egyetértve – a következőket írja:

„… az elit tagjai abban a helyzetben vannak, hogy országos jelentõségû (azaz a társadalom egészét érintõ) döntéseket hozhatnak. A különbözõ elitcsoportok számos szállal kapcsolódnak egymáshoz, belsõ kohéziójuk igen erõs. Ez részben pszichológiai sajátosság, a szocializációs folyamat hasonlóságából fakad. A kohézió másik forrása az elitek mögött álló intézményes hierarchiák összefonódása.”

A klasszikus szociológiai nézet szerint háromféle elitet különböztetünk meg: kulturális, politikai és gazdasági. A tökekonvertálás elsősorban a gazdasági és politikai elit körében általános. Miközben az egyébként nem túl erős érdekérvényesítéssel rendelkező kulturális elithez sorolják a tudományos élet kiválóságait. Tehát, amíg a gazdasági szereplőket belső motivációk vezérlik a politikai hatalom megszerzésére, illetve hasonló módon a politikai vezetőket politikai tőkéjük gazdasági megerősödésükre használják, addig a gazdasági és politikai hatalomra nem törekvő tudományos elitet annak nemtörődömsége okán egyszerűen belekényszerítik a kulturális elit halmazába.

Számtalanszor megfogalmaztam már a Mészáros Lőrincet, mint a leggazdagabb magyart intellektuális deficittel vádolók felé, a milliárdos létnek semmi köze az intelligenciához. Egyetlen lángelme sem volt milliárdos. S természetesen az iskolázatlanságuk okán csekély értelmű, szerény életkörülmények között élők gondolják úgy általában, hogy az általuk favorizált politikai-világnézeti oldal gazdasági elitjének szereplői rendkívül okosak, nyilván azért érték el, amit.

Miközben tehát a politikai és gazdasági elit összefonódásai önkéntesek, a tudományos elitnek a kulturális elitbe való sorolása erőszakos és rendkívül súlyos mértékben téves. Mivel azonban a tudományos elit alapvetően rezisztens a témát illetően, - abszolút elítélhető módon – elveszíti a teljes társadalmat, vagy annak valamely részét érintő fontos döntéshozatali mechanizmusokban való vezető szerephez jutás lehetőségét is.

Így juthattunk el a Covid-19 világjárvány idején az orvosok (mint tudósok) szavai hitelének devalválódásához. A tudományos elit közélet iránti érdektelensége vezetett a társadalmi válsághoz a pandémia kapcsán. Továbbá ennek az anomáliának a társadalomra gyakorolt káros hatását fokozza, hogy diplomával rendelkező, ám a tudományt fényévekről ugató emberek viszont magukat tudósnak kiadva letartolják a közösségi médiumokat, s olcsó bazári mutatványokkal váltanak ki ingert a silány értelmű köznépből.

Ezek a sarlatánok, áltudósok felvesznek egy fehér köpenyt, szemüveget és sérült elméjükből fakadó fanatizmusuk minden energiájával delejezik a tudatlaságukból fakadóan fogékony közönséget. Sokszor (felelőtlenül) nevetek csak én is. Holott a tömegpszichózist gerjesztők rendkívül veszélyes futóbolondok, akiket vagy kényszergyógykezelni kellene, vagy börtönbe zárni, de szabadon hagyni őket, hogy elmondják a védekezésre kényszerítésükkor már véleménynek hazudott, ám előadásaikban tudományosként bejelentett téveszmés képzelgéseiket, óriási hiba.

Sokat gondolkodtam azon, vajon kit nevezhetünk tudósnak.

A diplomást? – semmiképpen. A diploma önmagában senkit nem tesz tudóssá. Elég csak megnézni a parlamentben ámokfutó képviselőket, akik diplomával nem tudnak helyesen írni és értelmesen, disztingvált módon beszélni.      

A citation index gazdagításába tébolyult elméleti szakembert az egyetemeken és más tudományos műhelyekben? – Nem, semmiképpen! Attól senki nem lesz tudós, hogy rég halott emberek szavait sokszor fel tudja idézni, illetve hasonszőrű társait citálja önmagát igazolandó tudományosnak titulált írásaiban.

Nem, a fentiek egyik sem tudós!

A tudós egyik legfontosabb ismérvét Ciceró által ismerhetjük meg:

„Van-e csúfabb ugyanis a meggondolatlanságnál, és van-e bármi is olyannyira megfontolatlan, olyannyira méltatlan a bölcs tekintélyéhez és belátáshoz, minthogy akár hamis nézetet képviseljen, akár pedig fenntartás nélkül síkraszálljon olyasmi mellett, amit nem vizsgált meg és tárt fel eléggé?”

/Cicero: Az Istenek természete, Első könyv/

Az idézett mondat első részében azokról a tanult főkről beszél, akik valamilyen okból, - akár anyagi vagy egyéb egzisztenciális előnyökért – áruba bocsátják tudásukat. Lásd a gyógyszerlobbit kiszolgáló tudósokat, vagy a klímakassza csilliárdjait hizlaló, antropogén global warmingot kántáló fizikusokat.

A mondat második felében pedig a dogmatistákat bírálja, akik munkájuk és nézeteik iránti erős hitük miatt elvetik a kételkedést, amely a tudományos gondolkodás alapfeltétele.

Szent Ágoston így ír a kételkedésről:

„Ki vonná kétségbe, hogy él, emlékezik, belát, akar, gondolkodik, tud, ítél? Mivelhogy ha kételkedik is, él; ha kételkedik, emlékezik arra, amiben kételkedik; ha kételkedik, felismeri, hogy kételkedik; ha kételkedik, akkor bizonyos akar lenni; ha kételkedik, akkor gondolkodik; ha kételkedik, akkor tudja, hogy nem tud semmit; ha kételkedik, akkor tudja, hogy nem szabad meggondolatlanul beleegyezését adnia. Kételkedhet az ember amiben csak akar, de ezekben nem kételkedhet: mert ha ezek nem volnának, akkor még csak kételkedni sem tudna semmiben.”

/A Szentháromságról – De Trinitate 397-412/  

Hasonlót fogalmaz meg Descartes is, bő ezer évvel Hippói Szent Ágoston után:„Dubito ergo cogito, cogito ergo sum, sum ergo Deus est.”

Ars poeticájának jelentése magyarul: kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok, vagyok, tehát Isten létezik.

A kételkedés tehát saját érzékelésünk kritikája, elfogadása annak, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek. Az teljesen mellékes, hogy hozzátesszük vagy sem, egyedül Isten tökéletes, ember nem lehet az. A tény tény marad: nem vagyunk tévedhetetlenek, tehát hibázhatunk, s a hibáink következményeivel számolnunk kell, értük felelősséget kell bírnunk és mernünk vállalni. Sokan nem tudják, mekkora a teher a felelősség, mert annak felvállalására még sosem merészkedtek.

S hogy akkor kit nevezek én tudósnak? - Az embert, aki valóságot képes komplex rendszerként érzékelni, a rendszer működését egyrészt képes megfejteni, másrészt annak működését képes feljavítani, optimalizálni, a közösség számára hasznossá tenni. Igen, álláspontom szerint egy erős filozófiai alapokkal rendelkező polihisztort (különböző diszciplínákban jártas) lehet csupán tudósnak tekinteni.

Gondolkodjunk csak el bátran! A mind differenciáltabb társadalmunk piaci igényei okán sokan kényszerből szereznek jártasságot több szakmában vagy vesznek részt több felsőfokú képzésben. A jártasságok, ismeretek körének bővülése komplexebb gondolkodást, rendszerben történő gondolkodást eredményez. Valamennyi képzés, amelyben részt veszünk, tudást ad hozzá a már meglévő, a szocializációnk során korábban megszerzett tudáshoz, készségekhez, ismeretekhez. S ha kényszerítő körülmények okán is, de az újabb és újabb ismereteket használni is kezdjük, az agyunk szintetizálja, rendszerbe foglalja azokat, amely a tevékenységeink során manifesztálódik értékek előállításában.

Az okosabb ember társadalmi haszna tehát lényegesen nagyobb, mint azé, aki a saját képzésébe nem fektet energiákat. Úgy vélem, egy ország vezetését mindenképpen olyan emberre kell bízni, akinek a társadalom vonatkozásában vizsgált hasznossága jelentős. Ez pedig nem lehet iskolázatlan, „tanulatlan” ember.