Egykor ezen a bolygón több embertípus élt egyszerre: A homo erectus ( 1,8m évtől 200 ezerig), a homo sapiens neanderthalensis (250 ezer évtől 28 ezerig) és a homo sapiens sapiens (200 ezer évtől napjainkig). A tudomány mai állása szerint az egyes fajok és alfajok keveredése lehetséges volt és minden bizonnyal meg is történt. Ki tudja, talán a régen kihalt, lényegtelen nevű alfajok a neandervölgyi és az erectus, vagy az erectus és sapiens sapiens párosodásából alakultak ki. Az sem lehetetlen, hogy egy erectus-neander ivadék párosodott a sapiens sapiens-neander ivadékkal. Jól összekeveredhettek, az biztos.
Ezért is nem tudta a tudomány mai napig megnyugtatóan megválaszolni a kérdést, vajon a neandervölgyi ember kihalt, vagy beleolvadt a sapiens sapiens alfajba, azaz a ma élő ember típusába. A genetikai kutatások egyértelműen azt jelzik, hogy a két alfaj (mindkettő a homo sapiens faj alfaja) genomja szinte teljesen azonos. Ám én nem az ősi embertípusokról szeretnék beszélni.
Egy ideje foglalkoztat a gondolat, ha egykor több embertípus is létezett, szerteágazó alfajokkal, miért van ma a homo sapiens fajon belül csak egyetlen alfaj, a homo sapiens sapiens? Sokan megelégszenek annyival, hogy mind a teremtés, mind az evolúció a tökéletesedés felé hat. Számomra ez nem kielégítő magyarázat. Tudni szeretném, ha az emberi genom egykor képes volt tartós változásokon keresztülmenni, miért áll most egyhelyben?
Ez a megtorpanás, - ha létezik – ellentmond az evolúciónak, de a teremtésnek is. Annyit elmondanék, hogy a humán genomban kevesebb gén található, mint az embernél alacsonyabb rendű fajokban. Azért ez elég érdekes! A kevesebb gén a variációk lehetőségét szűkíti, vagyis belőlünk már aligha lehet más, mint ember. Nem fejlődünk, mondjuk csápos űrlényekké, mert nincs meg bennünk a „lehetőség”.
Ám, ha nyálkás testű csápos űrlények már nem is lehetünk, homo sapiens supersapiens még igen. Talán a rendelkezésünkre álló genomban ott rejtőzik egy program, amely elindíthatja fajunkat egy magasabb emberi létezési szint felé. Sajnos nagyon keveset tudunk a „programozásunkról”. A kollektív tudattalanban tárolt információhoz sem férünk hozzá. Pedig, de kíváncsi lennék!
Vajon úgy történik majd, mint Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége című könyvében, ahol az űrből érkező főkormányzók vezette emberi világban a gyermekek evolúciós fejlődése elválik a szülőkétől? Esetleg a kibernetikus implantátumok formálnak át minket?
Tíz kutyám van. Kívülállókkal szemben egységes falkaként viselkednek, de falkán belül különös viselkedési mintákat fedeztem fel náluk. A feketék közösen lépnek fel ellenségesen a zsemleszínűekkel szemben. Hónapok óta nem használnak egy duplaszigetelt kutyaházat, mert ott haldoklott a „mátriárka”. Pedig akkora hely, hogy öten is elférnek benne kényelmesen. A részükre kialakított 65 négyzetméteres, fűtött lakrészben sem férnek meg együtt az eltérő színűek. A kitaszítottak kisebb ólakban húzzák meg magukat. Vannak szokásaik, amikhez ragaszkodnak. Szinte, mint egy társadalomban.
A kutyás példával oda akarok kilyukadni, hogy az ember is elkülönül rasszok (színek) szerint. Vajon a kutyák tőlünk vették át, vagy eleve magunkban hordozzuk az eltérő alaptípusok közötti konfliktus elkerülhetetlenségét? S ha utóbbi, akkor azt mondom, a fehér ember, a kaukázusi típus, ahogy nyugatiasan nevezik, kétfelé válik, egy ki tudja milyen régen elkezdődött, de napjainkban felgyorsult folyamat szerint.
Tudom jól, ezt a témát feszegetni náci tempó. Mondjuk, én nem gondolom, hogy ki kéne irtani a másik fajt. Sokkal inkább keresnék válaszokat a különbségek megértése. Mert ezek a különbségek egyre markánsabban nyilvánulnak meg társadalmunkban, és lerendezzük csupán annyival, hogy eltérő a világnézetünk, a politikai hitvallásunk, különbözőek az értékpreferenciáink.
Vajon lehetséges-e mindezt a szociológia vagy más embertudományok eszköztáraiban fellelhető magyarázatokkal igazolni? Kétségeim vannak.
A zsigereimben érzem, hogy az európai típusú társadalomban élő kaukázusi nagyrasszt alkotó homo sapiens sapiens alfaj evolúciója kétfelé ágazik, és ez a markáns folyamat a társadalom minden területén megnyilvánul. Az egyes területeken elkülönült viselkedésminták közötti átjárás egyre kevésbé érhető tetten. Vajon egy ilyen evolúciós kettészakadás mikor mutatható ki a humán genomban? Kimutatható lesz egyáltalán?
Az elkülönült két „csoportban” ősi és agresszív ösztönök munkálnak. Dominanciaharcok, napi rítusok szintjén a fajfenntartási ösztön táplálta területviták alakultak ki. Nem feltétlenül földrajzi értelemben vett területről beszélek. A két faj (vagy alfaj, ha a változás az homo sapiens fajon belül történik) életteret szeretne magának az ösztönök diktálta kizárólagosság szerint.
Vajon képes-e ezen felülkerekedni az emberi értelem? Elménk evolúciója elérte-e azt a szintet, amikor képesek vagyunk ellenállni olyan erőknek, amelyekkel évezredek óta nem találkoztunk? Egyáltalán ellent kell-e állnunk?
Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nincs bennünk semmi közös. Egyre távolodunk, egyre idegenebbek vagyunk egymásnak. És egyre csillapodik bennünk a késztetés, hogy megértsük egymást.
