„A Nő a végtelen, melynek felfedezésére minden férfi vágyik. Velük lenni olyan, mint kezünkben tartani mindenség apró kis darabját”
/Oscar Rionavelli/


A mindennapjainkra rátelepedett profán unalom a nőkről való megemlékezésünket is elhomályosította. Ahogy minden más ünnepünket. Fogalmunk sincs, mit kellene a mai napon éreznünk, s ha érzünk is valamit, azt hogyan fejezzük ki. Elkoptak a szavaink. Nincs egy sem, mit ne éreznénk sablonosnak, ócskának, elcsépeltnek. Pedig nem a szavak veszítették el erejüket, hanem csak mi, emberek.

Nincs már bennünk annyi tűz és szenvedély, amely szavainkat megtölthetné tartalommal. Csak bámulunk bambán magunk elé, miközben a virágárusnál sorban állunk. Tudjuk, mit és mennyiért. A virágárus kisasszonyok keze gyorsan jár. Ez nem az ő napjuk, ez csak egy olyan nap, amikor erős a bevétel. Átadjuk a pénzt, türelmesen megvárjuk, amíg visszaadnak és kezünkbe vehetjük a portékát, amit majd átnyújtunk néhány semmitmondó szó kíséretében.

Persze, mosolygunk is hozzá, és az is, aki kapja, de egyáltalán nem számít, mi az, amit nem látunk, már régen nem látunk, amikor szemben állunk egymással. Nem látjuk a csalódottságot, amit éreznek, amikor látják rajtunk, már nem azt az embert látjuk bennük, akit egykor láttunk. Nem halljuk a felénk küldött, szívből jövő, kétségbeesett néma segélykiáltást. Elveszítették bennünk szimbolikus jelentésüket, mint az a virág veszíti el szirmait néhány nap múltán, amit nékik adtunk.

Elvettük a varázserejüket, akartuk, hogy csak a miénk legyen, aztán megfeledkeztünk róla. Valahová, elménk mélyén egy eldugott kis sufni sarkába hajítottuk, és már arra is lusták vagyunk, hogy megkeressük. Restek rá, hogy legalább egy pillanatra felidézzük. Értük. Mert ők ma is a szerelem, a két kar, amely óv, míg el nem toljuk magunktól. Ők ma is a varázslat, amely az eleven életet hordozza magában, csak már nem látjuk, nem értjük.   

Csak a minket körülvevő szürke valóság van, a megkopott, darabokra hulló életek idegesítő csörömpölése. Amire nem is akarunk gondolni, nemhogy elrejteni szemünkből rémületet, hogy egyáltalán érzékeljük azt. Nem akarjuk, hogy lássák rajtunk, gyengék vagyunk, hogy nem vagyunk képesek megvívni a hétköznapok kivénhedt gondsárkányaival. Értük. Legalább értük, ha magunkért nem is tesszük.

Talán nem akarunk már mesebeli hősök lenni, az ő hőseik, akik csakis értük, a varázslatos lényükért küzdenek egy életen át. Talán nem akarjuk már kezünkben tartani a mindenség egy apró kis darabját. Már beérjük kevesebbel is. Sokkal kevesebbel. Minden álmunk feladásával, önmagunk feladásával, azzal, hogy eláruljuk őket, akik minden varázserejüket nekünk adták. Akiktől megkaptunk mindent, miért élni érdemes.  

Hát csak keresgéljen mindenki azokban mélyen található, eldugott kis sufnikban! Ha erre sincs időd, minek élsz?

Én megtettem. Ezt találtam. Nem tudom, jelent-e az bármit is azoknak a nőknek, akikre gondolok e napon, de az biztos, hogy most elég erősnek érzem magam, hogy legalább egynek a mesebeli hőse legyek egy életen át.