„A Nő a végtelen, melynek felfedezésére minden férfi vágyik. Velük lenni olyan, mint kezünkben tartani mindenség apró kis darabját”
/Oscar Rionavelli/
A mindennapjainkra rátelepedett profán unalom a nőkről való megemlékezésünket is elhomályosította. Ahogy minden más ünnepünket. Fogalmunk sincs, mit kellene a mai napon éreznünk, s ha érzünk is valamit, azt hogyan fejezzük ki. Elkoptak a szavaink. Nincs egy sem, mit ne éreznénk sablonosnak, ócskának, elcsépeltnek. Pedig nem a szavak veszítették el erejüket, hanem csak mi, emberek.
Nincs már bennünk annyi tűz és szenvedély, amely szavainkat megtölthetné tartalommal. Csak bámulunk bambán magunk elé, miközben a virágárusnál sorban állunk. Tudjuk, mit és mennyiért. A virágárus kisasszonyok keze gyorsan jár. Ez nem az ő napjuk, ez csak egy olyan nap, amikor erős a bevétel. Átadjuk a pénzt, türelmesen megvárjuk, amíg visszaadnak és kezünkbe vehetjük a portékát, amit majd átnyújtunk néhány semmitmondó szó kíséretében.
Persze, mosolygunk is hozzá, és az is, aki kapja, de egyáltalán nem számít, mi az, amit nem látunk, már régen nem látunk, amikor szemben állunk egymással. Nem látjuk a csalódottságot, amit éreznek, amikor látják rajtunk, már nem azt az embert látjuk bennük, akit egykor láttunk. Nem halljuk a felénk küldött, szívből jövő, kétségbeesett néma segélykiáltást. Elveszítették bennünk szimbolikus jelentésüket, mint az a virág veszíti el szirmait néhány nap múltán, amit nékik adtunk.
Elvettük a varázserejüket, akartuk, hogy csak a miénk legyen, aztán megfeledkeztünk róla. Valahová, elménk mélyén egy eldugott kis sufni sarkába hajítottuk, és már arra is lusták vagyunk, hogy megkeressük. Restek rá, hogy legalább egy pillanatra felidézzük. Értük. Mert ők ma is a szerelem, a két kar, amely óv, míg el nem toljuk magunktól. Ők ma is a varázslat, amely az eleven életet hordozza magában, csak már nem látjuk, nem értjük.
Csak a minket körülvevő szürke valóság van, a megkopott, darabokra hulló életek idegesítő csörömpölése. Amire nem is akarunk gondolni, nemhogy elrejteni szemünkből rémületet, hogy egyáltalán érzékeljük azt. Nem akarjuk, hogy lássák rajtunk, gyengék vagyunk, hogy nem vagyunk képesek megvívni a hétköznapok kivénhedt gondsárkányaival. Értük. Legalább értük, ha magunkért nem is tesszük.
Talán nem akarunk már mesebeli hősök lenni, az ő hőseik, akik csakis értük, a varázslatos lényükért küzdenek egy életen át. Talán nem akarjuk már kezünkben tartani a mindenség egy apró kis darabját. Már beérjük kevesebbel is. Sokkal kevesebbel. Minden álmunk feladásával, önmagunk feladásával, azzal, hogy eláruljuk őket, akik minden varázserejüket nekünk adták. Akiktől megkaptunk mindent, miért élni érdemes.
Hát csak keresgéljen mindenki azokban mélyen található, eldugott kis sufnikban! Ha erre sincs időd, minek élsz?
Én megtettem. Ezt találtam. Nem tudom, jelent-e az bármit is azoknak a nőknek, akikre gondolok e napon, de az biztos, hogy most elég erősnek érzem magam, hogy legalább egynek a mesebeli hőse legyek egy életen át.
ANGYAL
Játszi képzelet, ha szirmát bontja
Bódító illatát a szél tovahordja
Felkavarva emlékek tavának vizét
Újra megérezném csókjának ízét
Még hallom édes kacaját csilingelni
Csöpögő jégcsapokon bús dalt énekelni
Csepp a csepp után patakokban folyt tova
Hang a hang után tűnt el, ki tudja, hova
Erdő mélyi avar alól lustán kibújva
Láthattam őt elsuhanni újra
Nyomában apró, fehér virág nyílt
Érkeztéről azok vitték el a hírt
Hűs harmat cseppjeiben úszva várt
Ködfátyol köntöst hozó napsugárt
Mezítelen lába apró neszt hagyva
Sétált át kacéran ringva a tavaszba
Ajkára édes gyümölcs íze száradt
Ahogy fénye szétáradásába fáradt
Mit fák lombjaiban suttogott el
Forró nyár perzselte a szavait fel
Sebeire gyémánt könnycseppek hulltak
Látva, szívemben az érzések múlnak
El kellett engednem, mert féltem a jövőt
Úgy látom, ahogy utolszor láttam őt
Ágyékát a holdfény lágyan ölelte át
Amíg térdre omolva elmerengve várt
Csillagföveny simogatta karcsú testét
Káprázatos lénye betöltve az estét
Végtelen álomra hajtotta fejét
Lecsukva csillogó, ébenszín szemét
Halk sóhajtással merült feledésbe
Minden elmúlt már, mi egykor megidézte