A kutya. Nos, én ezt tudnám cáfolni, hiszen van kilenc, teljesen haszontalan, a legelemibb fegyelmezésre sem fogékony „barátom”, akiknek az evésen és alváson túl az egyetlen aktív tevékenysége, hogy kárt, bosszúságot okozzanak nekem. Mintha tudatosan tennék, pedig – ahogy mondom – tök hülye az összes.

Persze, az is lehet, hogy csak hülyének tettetik magukat és közben meg nagyon is rafináltak. Mert azt, hogy hogyan kell megszökniük a részükre szabott szűk területről (kb. 3500m2!!!), mindig kimódolják. 4 méter mélységbe levetni magukat? – Nem probléma! 2,5 méter magas vasrács? – Ugyan! Domboldalon lakunk, ezért olyan helyzet állt elő, hogy a garázs mögötti terület 4 méter mélyen van. Simán levetették magukat. Akkorákat puffantak, mint egy zsák krumpli, a lábuk nem bírta megtartani a súlyukat, de ugrottak. Hogy nem tudott eltörni a lábuk! A vashálón meg úgy másznak, mintha emberek lennének.

Természetesen minden csínytevésük után korrigálom a kerítést, de több ezer négyzetmétert bekeríteni betonalapú, függőleges állású deszkakerítéssé nem egyszerű. Pláne, hogy bizonyos részeken a kerületi szabályozási terv eleve tiltja. Nekem pedig nem tanácsos áthágnom a szabályokat, mert a kedves szomszédom azonnal feljelent. Persze, feljelent akkor is, ha nem teszek semmi említésre méltót. Leleményes az ilyesmiben. Aztán fizeti a bírságokat, amelyeket azért rónak ki rá, mert félrevezette a hatóságokat. Az állása is ráment, de nem adja fel. Olyan, mint a kutyáim.

Szerencsére nem minden szomszédom ilyen! A szembe szomszédom is elkötelezett állatbarát, de olyan igazi, akit könnyű bepalizni, ha a kis kedvencekről van szó. Legtöbbször én palizom be, mert a bizarr esetek többnyire velem esnek meg, én meg azonnal őt hívom.

Történt néhány napja, hogy a koraesti órákban egy kutya keserves vonyítására lettem figyelmes. A környéken viszonylag sok ebet hagynak magára a téli időszakban. A szukák tüzelnek, tehát állandó a bandázás. Ez pedig óhatatlanul dominanciaharcokkal jár együtt. Egy ilyen esemény hangjai ütötték meg a fülemet. Rohantam is ki, hogy szétkergessem őket. Amikor ez megtörtént, egy jól megtermett kaukázusi juhászkutyával álltam szemben. Ő nem szaladt el. Nem tudott. Sántított és eléggé meg volt tépve. Sokkos állapotban volt.

Na, - gondoltam magamban - most aztán mi lesz? Nehogy már a végén rajtam verje el a port, hogy ilyen rútul elbántak vele. Óvatosan szólítgatni kezdtem, miként reagál rá. Nem morgott. Nyertem! Minekutána éppen a jólelkű szomszédom háza előtt álltunk, hát elkezdtem fütyülni és integetni, hátha észrevesz a kamerában. Nem jött be. Közben nagyon fáztam, mert csak egy vékony hosszú ujjú pólót kaptam fel és a zseblámpát.

Mondtam a Borisznak – így neveztem el hirtelen – „most itt megvársz!”. Azzal kikötöttem a szomszédom kerítéséhez és berohantam felöltözni. (Volt mivel megkötni, mert egy négy méter hosszúságú hegymászó kötél volt a nyakára kötve.) A telefont is magamhoz vettem. A vége az lett, hogy a kutyát a szomszéd udvarán megkötöttük, mi meg kocsiba ültünk és bejártuk a környéket a gazdiját keresve.   

A gazdi nem lett meg. (Azóta sem!) Másnap tovább folytattuk a kutatást, bementem a boltokba is, hátha. Elmentem a szomszédos településekre is. Most sokan azt gondolják, hogy lehettem olyan marha, hogy nem a menhelyeket és állatorvosi rendelőket, klinikákat hívtam. Hát azért ennyire nem vagyok marha, „tárcsáztam” őket szép sorban.

Mire ennek a végére értem, rájöttem, lehet, hogy a kutya az ember legjobb barátja, de hogy az ember nem az ő legjobb barátjuk, az biztos. A tizenpár intézménynél, akiket megkerestem, még azt sem engedték, hogy legalább a telefonszámomat meghagyjam, ha esetleg keresné valaki a Boriszt. Egy helyen hagyhattam elérhetőséget. Egyetlen árva helyen!

S ekkor eszembe jutott egy néhány évvel korábbi állatmenhelyes élményem. A kutyáim ivartalanításában segítettek, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Miközben várakoztam a menhelyen, körbejártam, haverkodtam az állatokkal. Már, amelyik hagyta. Tisztára olyan volt, mint egy állatparadicsom. A róka akkora fürt olasz import szőlőt evett, hogy egy két gyermekes családnak is elég lett volna. A falusiak meg nagy szatyrokkal álltak sorban a zöldségért, gyümölcsért, miegymásért.

Értékesítették az adományt. Lehet ennek racionális oka is. Például, hogy minek rohadna rájuk. Mondjuk, odaadhatnák más alapítványoknak, menhelyeknek is. Mindegy. A kutyáimat szállító sofőr meg eldicsekedett vele, hogy mióta ott dolgozik, még nem fizetett húsért, és annyi bélszínt esznek, amennyit akarnak. Egy hipermarket hálózat 24 üzletétől kapják ingyen az élelmiszert állatok részére.

S miközben a lelkes önkéntesek ingyen járnak kutyát sétáltatni, etetni, addig a menhelyek tulajdonosai luxusautókat vásárolnak az adományokból. Ezért is vérlázító, ahogy engem leráztak mindenhol. Persze, ha lenne ismerősöm… De nem kell nekem ismerős, megoldom valahogy!

Borisz a napok alatt hozzám szokott, szép lassan elkezdett hallgatni rám, és csóválja a farkát, ha meglát. Voltunk állatorvosnál is, ellátni a sebeit. Elzárva tartom, mert odakinn egy ellenséges kutyafalka, az én legjobb barátaim várják. Napközben kimegyünk sétálni és kinn is hagyom kicsit, amíg a nappaliban tartózkodom. Onnan rálátok a kiskertre, ahol megkötve elheverészhet. Az árnyékot keresi, mert a mínusz 10-15 fok neki túl meleg, ha süt a nap.

Ha tehetném, megtartanám Boriszt. Három nap alatt többet megtanult néhány szóból, mint a többi kutyám öt év alatt. Fiatal is még, úgy féléveske lehet, a fogai még nem életveszélyesek. Szóval, jó házőrző alap. Mindhiába, hiszen már van kilenc mihaszna barátom. Egy újabb barát már sok lenne.

Nincs helyszűke, és az élelmezése sem kerülne sokba, miután 100 forintért veszem a csirke farhát kilóját a Fővám téri csarnokban. Mégis úgy tűnik, én is igazolni fogom saját tézisem, miszerint az ember nem a legjobb barátja a kutyának. Valahol megálljt kell parancsolnom az állatok iránti elkötelezettségemnek. Kérdés, hogy miért pont Borisznál? Okos, szép és azonnal megértettük egymást.

Nem tudom, mit hoz a sors, de az biztos, hogy gyepmesteri telepre nem kerül. Érdemtelen embernek sem fogom odaadni. Elmegyek, ameddig elmehetek. Mert, lehet, hogy nem vagyok a legjobb barátja, de emberség is van a világon és én erre adok.