Hogy mi veszélyes e szerint a drága ember szerint? – Természetesen a magyarok őseredetükhöz való viszonya, a folytonos kutakodás, a gyökereik felkutatása iránti kiolthatatlan és egyre intenzívebb vágy, az veszélyes. S nem csak úgy veszélyes, de legalább két okból az.
Kálmán C. György eredetileg irodalomtörténész. Irodalomtörténészi kvalitásaival nem vagyok tisztában, ezért arról nincs okom bőven értekezni. Ellenben abban biztos vagyok, hogy sem az orvosi antropológiában, genetikában, sem pedig az őstörténet-kutatásban nem számít jeles szakértőnek. Talán ezért is hívta őt meg Rónai Egon az ATV Start című műsorába.
Helyes, bozontos szőrzetű, zsíros kis fickó, szürkés árnyalatú, ujjban hosszú felöltőben, ezzel is hangsúlyozva önmaga jelentéktelenségét, mint a kisember archetípusát kellő intellektussal képviselő lényt. Mókásan illegeti a fejét, és kissé sietve beszél. Nem lehet nem szeretni a figurát, amit hoz. Csak ne hallanánk, mit beszél!
Azt mondja ez a szürke kis emberke, hogy a magyarok őseredetükhöz való viszonya, a gyökerek felkutatásának vágya veszélyes. Veszélyes egyrészt, mert a magyarok tévesen azt hiszik, hogy az tudomány, pedig nem, és veszélyes, sőt még veszélyesebb azért, mert azt a téves képzetet kelti, hogy a rokonság számít a gazdasági kapcsolatokban.
Antropológusként van némi rálátásom az első veszélyre. A magyarság őseredete a brit, de általában az angolszász tudományos körökben nem azonos történet azzal, mint amit a magyar tudományos élet propagál. Ázsia barátaink a britekhez és a többiekhez hasonlóan úgyszintén rokonaiknak tartanak minket.
Például jól ismert tény, hogy honfoglalás kori és honfoglalás előtti őseinknél még számottevő volt a mongolredő megléte, mint genetikai eredetünk egyik lehetséges bizonyítéka. Kínában a hunokat és magyarokat ma is, immáron ezer évek óta egyazon névvel illetik, pedig ők aztán a hunoknak több törzsével is közvetlen kapcsolatban álltak. Kevesen tudják, hogy Kína a világörökség részévé tette a hunok egykori fővárosát, Tongwanchenget Shaanxi tartományban. Szerintük mi a rokonaik vagyunk.
Az sem ismeretlen tény, hogy a kínai és japán írás szinte tökéletesen megegyezik, s velük valamikor azonos volt a koreai is, ám ott egy Nagy Szecsung nevű uralkodó a XV. Században tudóscsapatot bízott meg új írásmód kifejlesztésével, így született meg a hangul. Ellenben egy japán ma is folyékonyan olvassa a kínai írást, és fordítva is. Az ainukat, - és feltételezett őseiket, a jomonokat – leszámítva a japánok genetikailag egyezést mutatnak a mongolokkal, kínaiakkal és koreaiakkal egyaránt. A mongol-japán rokonságot nagyon komolyan veszik. A kínaiakra és koreaiakra kicsit haragszanak, de azért nem tagadják meg vérüket. Miután a mongolok magukat a hunok leszármazottainak tartják, és ez tudományos ténynek számít, a velünk való távoli rokonság sem tagadható el, nem lehet tudománytalannak és veszélyesnek nevezni. Pláne nem egy irodalomtörténésznek.
Elfogadom, hogy egy Matolcsy tolmácsolásában a tudományos kutatási témák is nevetségesen hangzanak, mégis azt kell mondanom, hogy a bármiféle jelzős szerkezetű magyarozás szimpla rasszizmus. Amin az sem finomít, hogy a csúfolódók magukat általában „vagyok olyan magyar”-ként aposztrofálják, ami szerintem nem igaz, de lényegtelen. Ellenben ők legalább annyira zsidók is, mint magyarok, mégis a zsidóságukkal kapcsolatban sosem hallottam még őket úgy viccelődni, hogy „mi, gázkamraszökevények”, „mi, tetűhintások”, „kaftánosok” vagy „kampós orrúak”. Ezért a pirospöttyösseggűzés sem korrekt.
Továbbá kéretik azt is számba venni, hogy a képtelensége ellenére senki értelmes ember nem áll le vitatni a zsidóság kettéválasztott tengeren való átkelését, és a többi szép történetet az ószövetségi bibliából. Tudomásul vesszük, hogy ezek a zsidóság őseredetének részei, és tiszteljük azt. Ez lenne a követendő példa. Legyünk őszinték, melyik tűnik valószínűbbnek, hogy rokonai vagyunk a japánoknak, vagy, hogy egy ember kettéválasztja a tengert?
Aki nem tiszteli más népek történelmét, vagy akár a saját történelmét, az nem lehet jó ember, nem lehet jó hazafi sem. Aki nem tiszteli mások érzelmi kötődését, az nem várhatja el, hogy tiszteljék az ő érzelmi kötődéseit.
Irodalomtörténészünk szerint a tudománytalanságán túl azért is veszélyes a rokonok kutatása, mert félrevezetően gazdasági előnyökkel hozzák összefüggésbe, miközben a tény az, hogy kizárólag kőkemény gazdasági érdekek mentén működik a világ. Mondja ezt egy olyan etnikumhoz tartozó ember, ahol szentírásban foglalt kötelesség (micvá) a rokonok (gazdasági) megsegítése, amelynek láthatjuk is életképességét mindennapjainkban.
S nem csupán a zsidókra jellemző ez, de a germánokra (német-osztrák) is, a latinokra (francia-román), az angolokra és szlávokra úgyszintén. Teljesen természetes, hogy az egymáshoz érzelmileg közel állás kölcsönös előnyökben is megnyilvánul. Például az USA és Anglia között nincsenek olyan védővámok és egyéb adminisztratív akadályok, mint az USA és egyéb EU-s tagállam között. Aki szerint ehhez nincs köze a rokonsághoz, a korábbi egymáshoz tartozáshoz, az dilettáns.
Úgy vélem, Kálmán C. György, és úgy általában a vele azonos világnézetű emberek gyakorta hágnak át olyan konvenciókat, morális értékhatárokat, amelyek fontos pillérei a békés társadalmi együttélésnek, veszélyeztetve ezzel annak stabilitását. Hovatovább ott tartunk, hogy a szélsőséges jelző rájuk legalább annyira ül, mint más radikálisokra.
