Senki nem születik tömeggyilkosnak, azzá válni kell valahogyan. Valamilyen emberré válni bonyolult folyamat.
Az antropológia szerint a kultúra tanult és öröklött emberi magatartásformák összessége. Mindebből számunkra most a lényeg az, hogy az emberi társadalom, az antropológiai értelemben vett kultúra egyedei tanult és öröklött magatartások reprezentánsaiként részesei a nagy egésznek. Ez az állítás azt feltételezi, hogy minden egyedi magatartásformának vannak olyan pontjai, amelyek megmásíthatatlanul valamilyen kulturális építőkockává lényegülve jellemeznek egy társadalmat, társadalmi csoportot. S ezek az egyedi magatartásformák minél több ponton mutatnak egyezést más egyedi magatartásformákkal, annál biztosabban válnak kulturális elemmé, társadalmi jelenséggé, mintává, amely beleég az adott kultúra testébe.
Az öröklött magatartásformákról nem szeretnék itt hosszan értekezni, de nyilvánvaló, olyan tényezőkről kell itt beszélnünk, amelyek egyrészt szüleinktől örökölt génjeinkben, másrészt emberi fajunk evolúciója során kialakult jellegzetességekben hagyományozódnak ránk. A szülői gének felelősek például azért, hogy valaki szép lesz, vagy két méter magas, s lehet ennek megfelelően szépségkirálynő vagy kosaras. Lehet örökölni lobbanékony természetet, vagy hajlamot bizonyos betegségekre. Az emberi faj evolúciójának hozadéka például a térlátás, vagy a két lábon járás következtében felszabaduló mellső végtag, a kéz használatának változatossága.
A tudomány jelenlegi állása szerint az egyén és a társadalom állandó kölcsönhatása mellett mind a tanult, mind pedig az öröklött magatartásformák alakítják személyiségünket. Egyes tudósok szerint az öröklött magatartásformák vannak túlsúlyban, más tudósok ezt helytelen következtetésnek vélik. Annyi bizonyos, a tanult magatartásformáink nagyobb részben befolyásolják tudatos énünket. Vagyis szocializációk során, amely a társadalomba való beilleszkedésünk életünk végéig tartó története, elsősorban a tanult képességeinkre támaszkodunk.
A napokban láttam egy háromrészes filmet az ÁVH történetéről. Számomra nem volt újdonság, hogy a kommunista rezsim terrorszervezetének története miről is szólt. A történelmi kontextusból kiesve egy idő után kizárólag az foglalkoztatott, vajon hogyan nőttek fel azok a gyerekek, akiknek a szülei, rokonai tömeggyilkosok, az emberi faj legelvetemültebb gonosztevői voltak.
Mennyi hülye amerikai filmet láthat az ember, hogy az egymás közt párzó hegyi tahók ivadékai torz testű, beteglelkű gyilkos szörnyetegek! Én a csúfság-gonoszság párhuzamot marhaságnak tartom. Szép ember is lehet nagyon gonosz. Nem rémlik, hogy a gonoszság génjét felfedezték volna. Ezért úgy vélem, a gonoszság kondicionálással, vagyis tanulás útján lesz sajátunkká.
Mégis hogyan képzelem ezt? – Például Bauer Tamás, volt SZDSZ-es politikus, a Galamus-csoport egyik szerzője minden rokona ÁVH-s tömeggyilkos volt. Az édesanyja, az édesapja, testvéreik, egyéb rokonaik. Ugyan miről folyhatott a diskurzus egy ilyen családban az ebédlőasztalnál, vagy hétvégi piknik alkalmával? Emlékszem, nálunk szüleim, nagybátyáim és nagynénéim munkája, a munkatársak, a munkához köthető élmények jelentették a fő beszédtémát. Nem nagyon ismerek olyat, akinél ne így lenne, ne így lett volna.
Elérkezett a vasárnapi ebéd, és Bauer apuka, - miközben hangosan szürcsölte a húslevest – egyszer csak azt mondta:
- Végre beszélt, az a bitang csuhás!
- Soká kellett győzködnötök? – kérdezett vissza anyuka, s a „győzködnötök”-nél sokatmondóan pillantott férjére.
- Ja, hárman-négyen kellettünk hozzá, de megtudta, hol lakik a magyarok Istene.
- A szemforgató gazember, megérdemelte!
- Az ezredes elvtárs prémiumot helyezett kilátásba, hát minden tőlünk telhetőt megtettünk.
Eddig a történet, amiből mindjárt három fontos tanulságot is levonhatott a kis Tomika.
1. A papok elvetemült gonosztevők, akik nem érdemelnek irgalmat.
2. Az erőszak fontos és elengedhetetlen eszköz célunk eléréséhez.
3. Dicsőség, és jutalom jár azért, ha a tőlünk különbözőeket eltiporjuk.
Hogyan feltételezheti bárki is, hogy ilyen és ehhez hasonló, naponta elhangzó beszélgetések mellett Bauer Tamás, Schiffer András, Vágó Gábor, Dobrev Klára, és még sorolhatnám végtelenségig, egészséges felnőtté tudott válni? Hogyan feltételezheti ép ésszel bárki, hogy ezek az emberek hasznos tagja lehetnek társadalmunknak?
Bizonyára akadnak olyanok embertársaim között, akik szerint a gyerekek nem felelősek szüleik bűneiért. Nem, általában valóban nem, de itt nem is erről van szó. Arról van szó, ha ország-világ előtt kitudódik, hogy az apám és az anyám tömeggyilkos volt, az engem valamilyen nyilatkozattételre sarkall normális esetben, különösen, ha közszereplő, tehát példaadó elit vagyok. Csak mondok annyit, hogy bocsánatot kérek a szüleim által meggyilkoltak rokonaitól, és elhatárolódom szüleim tetteitől, nem gondolom, hogy helyesen cselekedtek, amikor az adott kor társadalmának politikai ideológiáját erőszakosan terjesztették. Valami ilyesmit mondanék, s lehetőleg úgy, hogy minél többen hallják.
Azonban ilyen kijelentéseket soha egyetlen bolsevik tömeggyilkos leszármazottja sem tett. Gyakorlatilag éppen ellenkezőleg, szüleik és rokonaik rémtetteinek nyomát igyekeznek eltűntetni, az igazságot a múltról agyonhallgatni, mindenkit megbélyegezni, aki felhánytorgatni merészeli. Ez a magatartás részükről az akadémikus tudomány álláspontja szerint semmi mást nem jelent, mint azt, hogy egy adott időben, a megfelelő helyen ezekből az emberekből előmászna a kifejlett tömeggyilkos.