Korunk, a dicsőséges liberális demokrácia kora olyannyira az emberi társadalom csúcsa, hogy a progresszivitást kifejező fogalmakkal csupán cselekvéseink lehetőségét fejezzük ki, anélkül, hogy valós tettekre ragadtatnánk magunkat. Amennyiben elfogadjuk, hogy tényleg nem létezik ennél tökéletesebb emberi együttélési forma, teljesen értelmetlen volna ténylegesen is cselekvéssé generálni a mondanivalónk nyomatékosítására felhasznált fogalmakat.

A liberális demokráciát az emberi társdalom végső céljaként, az abszolút kiteljesedésként Francis Fukuyama, amerikai filozófus jellemezte. Írt is erről egy könyvet „A történelem vége és az utolsó ember” címmel. Aki korábban nem olvasott semmit Engelstől és Trockijtól, az találhat benne sok érdekes, újszerű gondolatot. Tekintve, hogy én jó néhány művét elolvastam a fent említett uraknak, a nóvum jelentette élmény nálam elmaradt.

Mindenesetre szerzőnk nagy népszerűségre tett szert a legcsodálatosabb életmódban tobzódni vágyó szélsőségesen liberális embertársaink körében. Elméletének nagyszerűsége abban rejlik, hogy megmutatja az alagút végét. Azt mondja, nincs tovább, ez itt a végállomás. Az elől haladók már meg is érkeztek, a széles tömegeknek pedig nincs más dolga, mint utolérni őket.

Platón így ír erről: „A szertelen szabadság, úgy látszik, szertelen szolgaságba csap át, magán-, és állami életben egyaránt. […] Hihetőleg a türannisz nem más alkotmányból, de épp a demokráciából születik, a szertelen szabadságból támad a legvégső, legbőszebb szolgaság.”

Fukuyama eméletének könyvében vázolt felépítése jelentős hasonlatosságot mutat a biblia vonalvezetésével. A tudományos értéke is kb. annyi, mint a bibliáé, ha nem kevesebb. Ellenben mindazok, akik hinni szeretnének abban, hogy mostantól mindenféle erőfeszítések nélkül elérhető az a kényelmes társadalmi létezés, amelyre mindannyian vágyunk, eleve nem a tudományosság kritériumát várják e könyvtől, hanem a kánaán mielőbbi eljövetelének kinyilatkoztatását.

Amint az már az üdvözülésről szóló csodálatos írásokban megszokott, felvázolja a szerencsétlen sorsú emberek elkerülhetetlen egzisztenciális jólétbe kerülését akadályozó gonosz mibenlétét, illetve felsorolja mindazon parancsolatokat, amelyeknek betartása, a bennük rendelt cselekvések végrehajtása majd a gonosz vesztét okozzák. Tehát kizárólag olyan cselekvéseket határoz meg, amelyek a rendszeren kívülre hatnak, míg a belső változást a rendszeren belül ható cselekvések fölöslegessé nyilvánításával akadályozza meg. 

A liberális demokrácia szent könyve, illetve egyházának evangelizációs metodikája nem törekszik a valóság differenciáltabb leírására, sokkal inkább igyekszik a lehető legegyszerűbb mondatokban fogalmazni. Hiszen ideológiájának fenntartását a legkevésbé kvalifikált tömegektől várja. Ami nem jelenti azt, hogy fejlettebb intellektusú emberek ne válhatnának híveivé.

A legfőbb alapelv, hogy a liberális demokrácia nem pusztán a legrövidebb út az üdvözüléshez, de az egyetlen is.

Emlékezzünk Oriana Fallaci szavaira a baloldalról: „ Baloldal nem világi. Öltözzön bár feketébe, vörösbe, zöldbe, fehérbe vagy sokszínűbe, a Baloldal vallásnak számít. Felekezeti jellegű. Abban az értelemben, hogy olyan ideológiából fakad, aminek vallási természete van, vagyis olyan ideológia, ami Abszolút Igazságként tünteti fel magát. Egyik oldalon ott a Jó, a másik oldalon a Gonosz. Egyik oldalon a Jövő Napja kel fel, a másik oldalon koromsötét. Egyik oldalon a saját hívei, a másikon a hitetlenek, sőt hitetlen-kutyák. A Baloldal egy Egyház.”

Mi jellemző a vallásokra általában? – Nem tolerálják a többi vallást. Nem volt tehát véletlen a minap Dobrev Klára senkit nem érdeklő hisztérikus kirohanása az Európai Parlamentben a kereszténység ellen.  

A liberális demokrácia egy baloldali, egalitárius, tehát bolsevista ideológia. Egyik parancsolata szerint meg kell tagadnunk nemzeti kultúránkat, ha úgy szeretnénk élni, mint a multinacionális cégek tulajdonosai vagy a világ vezető politikai elitje. Az identitástudat a legfőbb gátja az erőfeszítés nélküli meggazdagodásnak.

Az egalitárius attitűd mindig egyértelműen jelzi, hogy bolsevizmussal állunk szemben. A „minden ember egyenlő” elméletét az élet valamennyi területére alkalmazzák. Az orvos nem értékesebb, mint a takarítónő, a szellemi munka nem áll a fizikai munka felett. Új motívum a sport gyűlölete. Ez ugyanis a szocialista diktatúrában nem volt. Akkoriban a platóni életfilozófia dívott: ép testben ép lélek. Manapság a sport minimum is káros szerintük.

A tömegsport nevű (nem sport) szabadidős tevékenység azért is népszerű a körükben, mert a nagy tömeg mindig egy massza, amiben nem képes megmutatkozni a gyűlölt kiválóság, különbözőség. A sportolókat egyébként szintén a végső anyagi állapot és köztük lévő akadályként kezelik, hiszen a sportolók sem dolgoznak, mégis jól keresnek.  

Lamentáltam azon, vajon le írjam-e, le kell-e írnom, hogy a liberális demokrácia tulajdonképpen olyan, mint az EzoTv-s pénzmágia, s a népek pedig semmiféle más felemelkedést nem akarnak, mint szegényből gazdaggá válni munka nélkül.

Nem hagyhatják tehát, hogy holmi magyarkodó, nemzetieskedő illiberálisok az útjukat állják. Ezért elmennek egy magyar nemzeti szeánszra és kifejezik ellenállásukat az eredendő gonosszal szemben.

Elképzelem magam, amint elmegyek egy Bödőcs estre nem nevetni, egy Alföldi Róbert rendezte darabra nem tapsolni, vagy telefonon tetrisezni Lovász László MTA-elnök előadásán, majd a legismertebb hírportál újságírójaként leírni magamról, hogy akkora lázadó vagyok, mint Christian Fletcher. Aki nem tudná, az említett úriember vezette a világ leghíresebb matrózlázadását a Bounty hadihajón.

Persze, igazándiból el sem tudom képzelni, hogy ilyet tegyek. Egyszerűen nem érdekelnek Bödőcs erőltetett Orbán-poénjai, Alföldi genderturbózott magyargyűlölete és szerencsétlen MTA-elnök monoton motyogása. Arról nem beszélve, ha elmennék is, nem gondolnám úgy, hogy az ott magukat jól érzők bármire is kényszerítenek. A semmit nem tevést pedig végképp nem nevezném lázadásnak. Jó, a tetrisezés azért elég komoly rendszerellenes cselekedet. Vagyis nem.

Vajon az Indexes csávónak, aki a stadionavatóra elment nem szurkolni a magyaroknak, vagy szurkolni, de ellenünk, eszébe jutott, hogy sokkal nagyobb truváj lett volna, ha leláncolja magát az üléséhez és ordítozik, hogy „le a diktatúrával!”? Mert így, hogy senki le sem szarta, feláll-e, ülve marad-e, esetleg zsebhokizik-e közben, meglehetősen szánalmas lázadásról delirálni.

Pláne úgy, hogy a fickó a belpesti genetikai elfekvőben fogant, felmenői a kommunista rezsim fenntartói voltak, akik milliókra kényszerítették rá az általuk vallott elfajzott nézetek követését, irányelveik szolgai betartását elemi létüket befolyásoló retorziók kilátásba helyezése mellett. Számomra visszataszító, hogy éppen a legaljasabb diktatúrát működtetők ivadékai hőbörögnek.

Azonban, hogy én mit gondolok az ő performanszáról, teljesen irreleváns a liberális demokrácia működése szempontjából. Propagandasajtójuk hősként állítja őt törzsközönségük elé. Stadionavatós fel nem állását a proletariátus végső felemelkedéséért folytatott harc legfényesebb győzelmeként értékelik.

Bizony, ők csak úgy érzik magukat győztesnek, ha a mi örömünkbe belerondíthatnak, ha közösségi élményeinket degradálhatják. Ők tényleg elhiszik, ha ilyen aljaemberként viselkednek, megdicsőülnek, meggazdagszanak, elérik az emberi lét legvégső, csodálatos állapotát.