A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma - nem számítva                                                                            az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik. /Winston Churchill/

Amikor az emberiség elhiszi, hogy annál a társadalmi rendszernél, amilyet megalkotott, nincs jobb, ott nem egyszerűen a történelem ér véget, - mint azt a tehetségtelen kókler, Francis Fukuyama állítja - hanem maga az emberi faj. Ugyanis a fejlődés a világmindenség természetéből adódóan végtelen, soha nem áll le. Akár a teremtésben hiszünk, akár az evolúcióban, egyikben sincs kijelölt végső állapot.

Éppen ezért a demokrácia, mint politikai rendszer nem lehet az emberi társadalomban való együttélés végső, legfejlettebb formája, csupán egy szint, ahol éppen tartunk, s ahonnan tovább kell haladnunk, tovább kell fejlődnünk.

Állításom igazát könnyű belátni, ha megvizsgáljuk, mely társadalmi rétegek milyen mértékben férnek hozzá a demokráciához. Ekkor azt tapasztaljuk, hogy akár globálisan, akár partikulárisan (helyi szinten, az államok szintjén) nézzük a népességnövekedést, minél többen vagyunk, annál inkább nő azok aránya, akik a demokráciához, illetve a demokrácia intézményrendszeréhez csak részben férnek hozzá.

Globálisan nézve, az úgynevezett harmadik világban, de több fejlett keleti társadalomban is demokrácia nyomokban sem található. A széles és egyre szaporodó néprétegek egyáltalán nem vagy csak egészen csekély mértékben férnek hozzá a termelőeszközökhöz, javakhoz, jogaik érvényesítéséhez, - ha egyáltalán vannak jogaik.

Ezzel szemben az európai kultúrában, - ideértve az USA-t és Ausztráliát is – az egyénnek nagyobb lehetősége van a demokrácia intézményrendszeréhez hozzáférnie. Ez kétségtelen tény. Ugyanakkor a demokrácia lényegét tekintve, így is meglehetősen nagy és egyre növekvő azoknak a száma, akik joggal érezhetik úgy, hogy számukra a demokrácia nem biztosít elég lehetőséget érvényesülni, kiteljesedni.

Ha másnak nem is, de ennek a létező jelenségnek az okán illene elgondolkodnunk azon, vajon nem kéne-e egy új, igazságosabb, elérhetőbb társadalmi-politikai rendszert megalkotnunk. Már csak azért is, mert a helyzetükkel elégedetlen társadalmi csoportok marginalizálódása egyben radikalizálódásukat is magával hozza. Szerintem egyenesen félelmetes, hogy a népirtó bolsevizmusnak/marxizmusnak ma egyre több követője van.

Továbbá az sem elhanyagolható, hogy a harmadik világból importált, a gazdaságilag fejlett nyugati társadalmakban a népességcsökkenést kompenzáló migránsok integrációs kényszer nélkül hozhatnak létre olyan párhuzamos társadalmakat európai nagyvárosokban, amelyek éppen jellegükből adódóan képtelenek hozzáférni a demokratikus intézményrendszerhez.

S miközben ezek az embertömegek a demokráciában az érdekeiket érvényesíteni képtelen társadalmi csoportokat szaporítják, éppen a jogfosztottságuk által nyernek felmentést a társadalmat demoralizáló erőszakos cselekményeik következményei alól. Meg kell értenünk, hogy a társadalom mindennapjait működtető közigazgatási rendszer által magára hagyott néptömegek közönye, fásultsága ellehetetleníti az állatias viselkedés elleni hatásos fellépést.

A kisemmizett társadalmi csoportok tagjai egymás iránt sem szolidárisak, s mivel a rendszerben betöltött szerepük éppen arról győzte meg őket, hogy a rendszer alapvetően rossz és csak kevesek érdekeinek képviseletére alkalmas, anarchista megközelítéséket tesznek magukévá. Ezért nézik gyakorlatilag tétlenül, hogyan pusztítják el muszlim hordák a háború után évtizedek alatt felépített társadalmukat.

A demokráciának tehát befellegzett. Befellegzett azért, mert teljesen lényegtelen, hogy képviseleti vagy közvetlen, a törvényhozási mechanizmusok által létrehozott szabályok továbbra sem lesznek képesek minden társadalmi csoport számára azonos lehetőségeket biztosítani.

S itt nem arra gondolok, hogy minden embernek mindenből ugyanannyi járna! Éppen hogy fordítva! A jutalmazás differenciáltabbá tételével sokkal több helyre lehetne eljuttatni a demokráciát. Mondok egy példát: a síugrásban pontozzák, azaz értékelik a megugrott távolságot és az ugrás kivitelezését is. Ezáltal egy rövidebb, de szebben kivitelezett ugrás is eredményezhet jobb helyezést. Ez a módszer mennyiséget és minőséget egyszerre teszi kívánatossá. Később kifejtem.

Továbbá befellegzett a demokráciának azért is, mert önmagát a legjobbnak tartva kiüresíti a tudományokat, dogmatistává, kvázi vallássá degradálva őket. Ez a jelenség ma leginkább a klímakutatás területén szemlélhető meg. Egy teljességgel képtelen állításokból épített rendszer, amelyben a soha semmivel nem igazolt és nem is igazolható kinyilatkoztatásokat vitatni nem lehetséges, kvázi isteni igeként tekintendők, az ellenszegülőket pedig megbélyegzik.

Holott a tudomány feladata éppenséggel az emberiség szolgálata lenne az állandó fejlődés, jobbá válás elősegítésével. A tudomány tehát nem állíthatja, hogy valamilyen, az ember által létrehozott konstrukció egy olyan tökéletes alkotás, amelynél jobbat létrehozni lehetetlenség, az ugyanis lényegének megtagadása.   

Fentebb megválaszolatlanul hagytam, miként lehetséges, hogy a demográfiai értelemben fogyatkozó európai társadalomban mégis egyre nő azoknak a száma, akik csupán korlátozottan férnek hozzá a demokráciához. Hogyan lehetséges, hogy érdekérvényesítési lehetőségeik hasonlatosságot mutatnak olyan társadalmak tagjaival, ahol nem, vagy csak részben beszélhetünk demokráciáról.  

Ennek oka az anyagi javak torz elosztási rendszere, amelyből teljes egészében hiányzik a minőségi kritérium. Ma nem azok kapják a legtöbb lehetőséget a rendszertől, akik abból a legtöbbet és legjobbat lennének képesek kihozni, hanem a politikai hatalmat megjelenítő és működtető elitekhez kapcsolódó személyek és csoportok.

Ez is a demokrácia tarthatatlanságára való bizonyíték. A gazdasági értelemben vett növekedés versenye elidegenít mindenféle erkölcsi megfontolást, pusztán egy vezetőhöz hűséges személyekből álló csoportosulást jutalmaz. Vagyis azok a személyek, akiket kijelölünk érdekeink képviseletére a parlamenti választások során, a tőlünk kapott politikai tőkét gazdasági tőkévé igyekeznek átkonvertálni. (Erről Szalai Erzsébet, szociológus írt kiváló tanulmányokat)

Ergo a kapitalista gazdasági rendszerben a demokrácia az anyagi javakat birtokló csoportok érdekeit szolgálja elsősorban. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy proletárdiktatúrákban, vagyis baloldali rendszerekben sem jobb a helyzet. Sőt, a baloldali rendszerek alapvető jellegzetessége, hogy nem demokráciák, hanem diktatúrák.

Az is világos, hogy a demokráciából kiszoruló csoportoknak a társadalom vérkeringésében tartása ma már nem lehetséges pusztán a szociális rendszerben az elesettek számára készített programokkal. Mint azt fentebb írtam is, az érdekeiket érvényesíteni képtelen rétegek radikalizálódnak, retorikájukban nyíltan említik fel a tehetősebbekkel szembeni erőszak helyességét.

Nyilvánvaló ebben a helyzetben, hogy a kiváltságokat élvezők, a liberális demokráciát működtető politikai erőművek lépéskényszerben vannak, ha nem akarják az őket preferáló rendszer összeomlását. Persze, az ilyen kényszerhelyzetek teljesen normálisak az emberi társadalom történelme során. Az egyes korok kényszer szülte változásai pusztán annyiban különböztek, hogy a termelőeszközök fölött diszponáló hatalmi elit mennyire értékelte helyesen a saját helyzetét.

El kell, keserítsek minden, a konfliktusmentes átmenetben bízót, ugyanis a jelenlegi, liberális demokráciát működtető elitek (politikai, gazdasági, kulturális) belátási képessége, intellektuális kapacitása oly mértékben csekély, hogy az őket preferáló rendszert módosítani csakis fizikai ráhatás eredményeképpen lesz hajlandó, vagy még akkor sem.

Ezek az elitek ugyanis meg vannak győződve róla, hogy az általuk kifejtett tevékenység nem a termelőeszközök zabrálása, hanem a nép odaadó szolgálata. Ebbéli meggyőződésüket erősíti az alájuk rendelt, - szebben fogalmazva: az általuk képviselt – emberek szervilizmusa is. Nincs ezen mit csodálkozni, nem mindenki érez késztetést a közéletben való aktív szereplésre, pláne nem egy olyan nyilvánosságra, amely előtt a saját felelősségét is vállalnia kéne.

Különösen úgy lesz nehéz kicsikarni a szükségszerű változásokat, hogy a tudomány, mint a kulturális elit legreprezentatívabb része nyíltan a saját szentéletűségükbe beleszerelmesedett politikai-gazdasági elitkettős mögé áll minden fronton. A tudósok, mint az Egyetlen Imperialista Isten egyházának papjai missziót teljesítenek az emberek elméjének gyarmatosítása érdekében.

Azt mondják, nincs ennél jobb társadalmi együttélési forma. Azt mondják, ennél nagyobb jólétben nem élhetnek már a széles néprétegek. Hazudnak. Mindenben hazudnak, mert ez a jól felfogott érdekük a rendszer haszonélvezőiként. Mondjuk ki: az elitek elárulták az emberiséget.

Igenis van tökéletesebb társadalom a liberális demokráciánál. Én AUXILIA MORALIS-nak nevezem, ami erkölcsi megalapozottságú együttműködést jelent. Ez egy olyan rendszer, amelyben a minőségi és mennyiségi pontok együtt adják az egyén értékét, pont, mint a síugrásban.

Folytatása következik!