Egyetemi hallgatóként kötelező tantárgy volt számunkra a vizuális antropológia, - lévén a szakot kulturális és vizuális antropológiának hívták. Tanárunk, Bán András művészettörténész rögtön az első szemináriumok egyikén megkérdezte tőlünk, szerintünk mi a művészet. Én, akit ő „nagyszájúnak” hívott, - nem is értem miért – azonnal rávágtam, hogy a művészet az, amit a sok hülye sznob annak tart.
Persze, ez így túlságosan leegyszerűsítő, a valóságot karikírozó kijelentés volt. Szerencsére volt öt évünk megtanulni, hogyan is viszonyuljunk a mindennapjainkban jelenlévő művészethez, mint a társadalmunkat alkotó egyik fontos kulturális elemhez. Szóval, sokat kupálódtam, ma mégis ott tartok, hogy nem is mondtam akkor baromságot, amikor a művészetet annak karikatúrájában ragadtam meg. És ennek oka van, amit alább ki is fejtek. Ám előbb a művészetről gondolkodjunk el picit.
Hogy mi a művészet? – Nehezebb kérdés, mint elsőre sejtenénk. Nincs ugyanis egy olyan definíció, amely pontosan körülírná, hogy mi a művészet. Tágabb értelemben minden alkotó célú emberi törekvésre, teremtő szándékra vonatkoztatható. Gyűjtőnévként tehát alkalmazzuk mindazon képességekre és mesterségekre, amelyek különféle funkciójú emberi produktumok és jelenségek konstruálását vagy a környezet átalakítását teszik lehetővé. Művészet ezáltal a ruhatervezés, az ételkészítés, a fémművesség, a tradicionális harctechnikák, a matematika például és még sorolhatnánk a végtelenségig.
A művészet fogalmával legelőször az ókori görögöknél találkozunk, azonban nyilvánvaló, hogy már barlanglakó őseink is folytattak olyan tevékenységet, amely joggal sorolható a művészet körébe. Az ókori görögök szava a tekhné, technika volt rá, míg a római korban a latin ars felelt meg ennek.
Az őskorban legvalószínűbben szakrális tevékenységhez kapcsolódott és rituálékban kapott szerepet. Ezzel szemben az ókorban a tágabb értelemben vett alkotó tevékenységre használták, egyes tudományokat is akként értelmezve. A középkorban a művészetként értelmezett tudományok kiemelt státuszt kaptak és a közönséges művészettől való megkülönböztetés okán „szabad művészeteknek” neveztettek, vagyis olyan művészetnek, amely méltó egy szabad emberhez.
Hét szabad művészet volt:
- Trivium – a szóval, szöveggel foglalkozó tudományok („Hármas út”)
Grammatica – Nyelvtan
Retorica – Retorika, a gondolatok szabatos szóbeli kifejezése
Dialectica – Dialektika, a gondolatok logikus kifejtésének tárgya
- Quadrivium – a többi négy tudományág közös összefoglaló neve („Négyes út”)
Astronomia – Csillagászat
Aritmetica – Számtan
Geometria – Mértan
Musica – Zene
A művészet szót ma a fentebb taglaltaknál szűkebb, elsősorban esztétikai értelemben használjuk. Ám ennek a szűkebb értelemben vett fogalomnak sincsen egységes, mindenki által elfogadott meghatározása. Miután nincsenek tisztázva a szűkebb értelemben vett művészet határai, számos emberi termék és tevékenység határesetet jelent, amikor nehéz eldönteni, hogy műalkotásnak, zene-, tánc-, illetve színművészetnek tekinthető-e vagy nem.
Maga az esztétika a szépség természetével foglalkozó filozófiai ág. Kialakulása A. G. Baumgarten német filozófushoz köthető. A különböző korokban különféleképpen határozták meg az esztétika tárgyát. Platón a szépséget mint a szeretet tárgyát definiálja, a szeretetről pedig azt mondja: azonosulási törekvés. Arisztotelész esztétikájának kulcsfogalma a mimézis, azaz az utánzás, a művészet elsődleges feladata, hogy az ember éthoszát, belső jellemvonásait utánozza.
Horatius szerint a művészet célja tanítani és/vagy gyönyörködtetni, a műalkotás szépsége az egységben és az arányosságban van. Kant esztétikájában a szép tapasztalata az értelem és a képzelet szabad játékának, az értelmi és érzéki elemek formailag nem artikulálható egybecsengésének megélése. Az ízlésítéletek az értelem és a képzelet szubjektív tapasztalatára irányuló reflexiók, az ízlést pedig a szabadság tereként írja le.
A modern esztétikatudomány (?) a szépséget úgynevezett esztétikai minőségekre tagolja, s beemeli a szépség ellentétpárját, a rútságot is az esztétika által vizsgálandó tárgyak körébe. Hogy ebből aztán miként lett az, hogy mára a rút is esztétikusnak mondatik, azt csak azok tudnák megmondani, akik szerint nem léteznek biológiai nemek, csupán a gender, vagyis a társadalmi szerepeken alapuló úgynevezett társadalmi nemek.
S akkor itt be is fejezem a művészet mibenlétének boncolgatását. Szerintem adtam annyi muníciót, amennyi elegendő ahhoz, hogy mindenki eldöntse, művészet-e, amit az alábbi videón láthatunk.
Nem semmi, igaz? Persze, ha azt vesszük, hogy a művészetet általánosan elfogadott meghatározás szerint szokták nevezni a „valóság visszatükrözésének a művész látásmódján átszűrve”, akkor ez is művészet. És nyilván az is művészet, ahogy a nácik zsidók millióit gyilkolták le jól megírt forgatókönyv szerint. Elnézést az erős példáért, de mindenképpen érzékeltetni szerettem volna, hogy azért álljon meg a menet.
Nem lehet és nem is szabad mindent a művészet körébe utalni, még akkor sem, ha a produktum egy művésznek nevezett személy emberi törekvése önmaga, a műve, vagy akár a valóság láttatására naturalisztikus eszközök alkalmazásával. Persze, ki vagyok én, hogy megítéljem, mi a művészet, vagy ki nevezhető művésznek? Vannak nálam autentikusabb személyek is. Idéznék az egyiktől:
„A művészeti oktatásban elengedhetetlen a tehetségtelenség fogalmának helyes alkalmazása. Ha valakiben az exhibicionizmus (pszichológiailag indokolható szeretetvágyból fakadó magamutogatási kényszer, amely akár személyiségzavarrá is válhat), nem párosul belső kutatással, ha egy személyiség nem éretlensége, hanem egyszerű áttetszősége okán válik alkalmatlanná arra, hogy egy elképzelt alkotás anyagává váljon, azt meg kell szabadítani az előadó-művészet iránti kötődésétől, mert később súlyos belső traumát okozhat ez a belülről meg nem támasztott, állandó lelki kitárulkozás. Nem beszélve ennek a befogadóra gyakorolt káros hatásairól, melyeket a kezdeti időszakban (a tanulás fázisában) a többi diáknak is viselnie kell. (…) A felületes, hivalkodó, mindent félreértő, esetleg pszichés zavarokkal küzdő elemek kezelése az oktatás legnehezebb feladata...( aki nem képes az önreflexióra vagy az együttműködésre, vagy egyszerűen csak tévedésből foglal itt helyet, az nem vehet részt az oktatásban.”
Ezt Schilling Árpád írta 10 évvel ezelőtt az Egy szabadulóművész feljegyzései című művében. S most gondoljuk át újra, mit is láttunk a videón!
„Semmi baj, ez a színészet.” – mondja Sárosdi Lilla 2:50-nél a felvételen, miközben a két oldalán ülő egy-egy fiatalembert igyekszik kielégíteni a kezével. Kétségem sincs afelől, hogy neki tényleg ez a színészet. S ha a művészet tényleg a valóság visszatükrözése, - az mindegy, hogy a tehetségtelenség Schilling Árpád által definiált jól látható jegyeivel – akkor vajon a művésznő az egész szakmát így jellemezi nekünk?
S ha így jellemzi, akkor mitől volt számára trauma, hogy egy férfi nyílt szexuális ajánlatot tett neki? Félreértés ne essék, engem nem érdekel Marton László, sőt, még a sorsa sem. Sokkal inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy a köztudottan is laza erkölcsű színészek áldozati szerepben történő tetszelgése rendkívül irritál. Nem hiteles, viszont undorító.
Egyébként pedig a Schilling-Sárosdi házaspárt nézve, az eszelős tekintetüktől az a kényszerképzetem támad, hogy ezek szexuálisan aberráltak, s attól van orgazmusuk, ha az egyébként rejtegetni muszáj perverziójukat a művészet álcája mögé rejtve anélkül kürtölhetik világgá, hogy bárki is sejtené a valóságot. És mondjak valamit? - Egyáltalán nem csodálkozom, hogy élvezik, ahogy azt a sok, magát rendkívül progresszívnek és művészetileg érzékenynek tartó ostoba sznobot átverhetik.
Perverz gyökerek, de kevésbé károsak, mint az értük rajongó agyhalottak. Illetve csak voltak kevésbé károsak, mert azzal, hogy az asszonyka, - talán éppen a férjura instrukciói mellett – nem túl hitelesen előadta a szexuálisan zaklatott nőt, átlépték a Rubicont. Megkapták ugyan a figyelmet, amire vágytak, de ennek ára van és lesz. Gyanítom, többet visz a konyháról, mint hoz. Mi, a normális emberek meg dőljünk hátra és élvezzük a műsort. Folyt. köv.