Nem ezt vártam az Alföldi Róbert rendezésében életre keltett István, a királytól. Amikor ezt mondom, nem úgy értem, hogy valami nemzeti összefogásra buzdító csinnadrattát vártam, nem, ilyet Alfölditől épelméjű ember nem vár. Ez a félszeg (a félszeg a székely nyelvhasználatban a nyomorék vagy mentálisan sérült) Chipolla lovag, - aki Thomas Mann hőséből csak a provokációt és a nyegle gőgöt volt képes elsajátítani, de az illúziókeltéshez már nincs elég ereje - ez soha nem rendezne a magyar állam alapításának napjára bemutatni tervezett színművet úgy, hogy az méltó megemlékezés legyen közös múltunkról, ám egyszersmind iránymutatás legyen a jövő felé. Én azt vártam, hogy a vitrioltól megrészegült csürhét felgyújtja a színpadon, s közben az artikulálatlan hangon, homlokán kidagadó erekkel őrjöngő liberális Koppány a földbe döngöli Istvánt, a demokratikus útról letévedt miniszterelnököt. Azt vártam, hogy felrobban a színpad, még akkor is, ha nem úgy robban fel, ahogy az nekem, vagy a magyaroknak általában tetszene.

Ám a színpad nem robbant fel, mert a mű erőtlen és gagyi volt. Ezért egy jobb zaciban 5 fillért nem adnának. Fintorog is az egész ország. Leszámítva a muszájliberálisok figyelemelterelő vartyogását. Összevissza mondatokba próbálnak becsempészni hatásos varázsszavakat, mint például a modern, a szimbolikus, az aktuális, és persze a provokatív. Ugyan, kérem, ha Alföldi Nemecsek Ernő lenne, és így gurítaná a színes golyókat, jogosan einstandolnák őt az arra járó Pásztorok. Hát nincs emellett az idióta mellett egy Weisz, aki mondaná, hogy „ebből a gyövésből nagy einstand lesz”? A Weisz megmondhatta volna, hogy ez sem nem modern, sem nem szimbolikus, nem is aktuális, és végül nem provokatív, a szó hagyományos értelmében. Hacsak nem az volt a provokáció, hogy az unalomtól elálmosodó közönséget hazazavarja, vagy a tévénézőket a távirányító használatára ösztönözze.

Számomra azok a nyilatkozatok a legvisszataszítóbbak, amelyek összehasonlítják az ősbemutató és a mostani mű társadalmi fogadtatását. Aljas módon igyekeznek meghamisítani az emlékezetünket. Leginkább Nagy Ferón képedtem el ebben a témakörben. Az egyszerűen nem igaz, hogy hasonlóan megosztott volt a társadalom a rockopera megítélését illetően, mint most a színházi változat esetében. Hiszen nem is egy műfaj! A rockopera, az rockopera. Ebben a mostaniban sem rock nem volt, sem opera. Blőd szintipop volt, népdalelemekkel itt-ott pofán baszva.
Az sem igaz, hogy a társadalom az ősbemutató idején a szereplők által megjelenített világnézet, erkölcsi értékrend kapcsán megosztott lett volna. Mindenki pontosan tudta, mit szimbolizál István, és mit Koppány. A rockopera a koppányi lázadásra, mint a 80-as évekbeli nemzedék lázadására épített, és ez tökéletesen átjött. Kijelölte az irányt, amit követhettünk, és mi követtük is. A mai napig abban az irányban masírozunk, és megtartottuk lázadó Koppány-természetünket, mert mi, magyarok ilyenek vagyunk.

A barátom kislánya 8 éves, és a régi István, a királyt hallgatja az autóban, az a kedvence. Mert a zenéje telitalálat, az előadók az akkori legnagyobbak, akiket nem lehet pótolni Stohlokkal, meg Feke Pálokkal. Kit érdekel egy olyan Torda, aki nem Deák Bill?
A természeti népek, és néhány fejlettebb civilizáció ma is hisz az ének, a dal erejében. A muzsikának van varázsereje. Stohl erőtlen nyökögésének nincs, az nem zene, és nem ének. Nem akarom megítélni, színésznek milyen, mert nem érdekel. De könyörgöm, miért pont ő? Mert a magánéleti zűrjei miatt utálható személy? Utálható, mint Orbán Viktor, akit megformálni próbál? Ennyi? Biztosan elmegy ez egy olyan színházban, ahol Alföldi az igazgató, csakhogy ez elvileg nem színház, hanem rockopera, egy teljesen más műfaj. Komprende?

És az egész darab ilyen műfajgyilkos volt, mint Stohl András dalolászása. Alföldi szépen eltemette a rockoperát, de előtte még jól meg is rugdosta. Ennél még az is elfogadhatóbb lett volna, ha az általa imádott, de meg nem értett Isten, a Provokáció oltárán feláldozza. Csakhogy lusta volt oltárt építeni, ezért profán unalommal orcáján rugdosta halálra az utca porában. Miközben Szörényi Levi és Bródy Tini joviális ábrázatba torzultak. S a végén feszes tenyéréllel integettek, hogy mindennel mekh vannakh elékhedve.

S hogy mi volt a lényegi mondanivaló, az sem világos. Pedig szájbarágós, aktuálpolitikai felhangoktól terhes, de legfőképpen pesszimizmusba kornyadó volt. Szinte csak suttogni merte, nehogy a gaz Orbán ifjak elragadják páholyából, s menten Kufstein várába hurcolják, mint az újítókat, nota bene jobbítókat szokta a gyalázatos magyarja. Alföldi azt suttogja elfojtott hangon, hogy nincs kiút, ne is keressük azt.  Ahogy a Beatrice Kétezredik év című nótájában Istent keresni mondja ki a hatalom hiábavalóságnak. Ám ott dal lüktetésében benne van, hogy csak azért is keresni fogjuk: "Nem igaz, hogy nem tehetünk semmit, nem igaz, hogy így kell ennek lenni!" Hát nem igaz az sem, hogy ma bele kell törődnünk a sorsunkba! A szabad akarat mindenki számára megadatott, és azt egy beszari rendező nem veheti el, még az őt ajnározó liberális médiahátérrel együtt sem.

Jaj, Istenkém, azok az erőltetett aktuálpolitikai utalások! Ez a marha úgy akart szimbolizálni, hogy a szimbolikus jelentést herélte ki. Ugyanis az eredeti műben, ami még rockoperaként ment, abban az egyház azt a világuralomra törő politikai struktúrát szimbolizálta, amely évtizedekre kényszerítette rabigába a nemzetet. Alföldinél az egyház magát az egyházat szimbolizálta, amely jelentéstani szempontból nem eredményez szimbólumot. Legfeljebb akkor, ha a keresztény egyházat az emberi bűnök eredeztetőjeként értelmezzük. Nyilvánvalóan ezért kerültek a darabba SS egyenruhás nácik. Célozva arra, hogy a katolikus egyház felelős a holokausztért. Ennél jobban persze nem rághatta szájba, nem öltöztethette a tömeget csíkos pizsamába, és vezényelhette őket szögesdrótok mögé, nem építhetett gázkamrákat. Lehet erre azt mondani, hogy provokáció, mert az, mégpedig kőkeményen. Csakhogy nem a művészet provokációja, hanem etnikum a nemzet ellen, a másság a normalitás ellen. Vagyis betegesen ordítozó rasszizmus, aminek nincs helye a művészetben.

Mindezért, az elméjében szomjúhozó gyűlölet kedvéért zárta be a magyarságot a szent koronába, mint a maradiság, földhözragadtság börtönébe, ahol a jövőt hiába keresőkként zabálhatjuk a moslékot, mert genetikailag alattvalók vagyunk. Lassan mondja, hogy mindenki értse: nektek, magyaroknak nincs jövőtök, mert nem néztetek szembe a múltatokkal.  

Persze, a rendezőnek nincs kiútja a társadalmi térben való beszorítottságából, hiszen nem tud nem más lenni. Amikor valakire ránéz, a saját mássága néz vissza rá. Akkor is ezt látja, ha a másiknak egyébként nincs is tudomása Alföldi másságáról, terheltségéről. Egy frusztrált pojáca, aki pökhendiséggel, kényszercinizmussal pótolja a tehetséget, a mondanivalót. Egy senki, aki a senkik közötti lett valaki.