Szeretem Dwayne „The Rock” Johnson filmjeit. Könnyűek, látványosak, nem késztetnek gondolkodásra, csak sodródom a mozi cselekményével. A munkám miatt az agyam egyfolytában zakatol, ezért jólesik a lazítás. Habsburg Ottó például a Bond filmeket szerette. Pedig nem volt egy buta ember. Szerintem abszolút érthető, ha valaki naphosszat terjedelmes tudományos szövegeket tanulmányoz, annak valahogyan pihentetnie kell az agytekervényeit. Már az alvás és sport mellett.

Én látványos akciófilmeket nézek, ahol a főhős ellenállhatatlanul uralja a képernyőt. Ahogyan a Kft megénekelte a „Siker, pénz, csillogás” című dalában: „Nyelem a viszkiket, aprítom a miszliket”. Mármint a főhős a mozivásznon. Viszont a katasztrófafilmeket ki nem állhatom.

Van „A Sziklának” is egy ilyenje, egy ilyen borzasztóan bugyuta katasztrófafilmje, a Törésvonal. Próbáltam végignézni, de egyszerűen nem ment. Ultra gagyi! Mégis ez a film jutott eszembe arról, amiről írni szeretnék. Az európai ember társadalmában keletkezett törésvonal éppen olyan apokaliptikus eljövendőt sejtet, mint a filmbéli. S éppen olyan képtelen ostobaság, ahogyan ezt kezeljük, mint a film cselekménye.

A mozi elején a lehetséges katasztrófára figyelmeztetőket a többség kineveti. A társadalmi válság jeleit felemlegetők esetében is így van. A fősodrú európai politikum egyszerűen nem hajlandó elismerni, hogy a válság létezik, helyette az arra figyelmeztetőket bélyegzi meg. Lehetőleg minél dehonesztálóbb címkékkel aggatja teli, hogy aztán bármerre is járjanak közöttünk, mindenhol páriaként kezeljék őket.

Migránsválság nincs, aki mást mond az fasiszta. Ismerős, ugye? – A demográfiai válságot családtámogatási akciótervvel kezelni szándékozó magyar kormányt lenácizták, vezetőjét, Orbán Viktort Hitlerhez hasonlították. Most éppen ott tartunk, hogy Jean-Claude Juncker elvtárs, az Európai Bizottság isiászos elnöke Orbánt világháború kirobbantására tett lépések megtételével vádolja.   

Miért? – mert patrióta, mert óvja a magyar kultúrát, mert fenn szeretné tartani az ország önrendelkezését, mert a migránsválság megoldását abban látja, hogy ott segítsünk, ahol a baj keletkezett, mert a demográfiai katasztrófát családtámogatással akarja megoldani, nem betelepítéssel.

De nem ez a törésvonal a társadalmunkban!

Ez csupán egy tünete, előjele a sokkal nagyobb katasztrófának, amely jelen állás szerint úgy következik majd be, hogy teljesen védtelenek leszünk ellene.

Hogy akkor hol van a törésvonal?

Nem jobb- és baloldali politikai tömörülések között. Már csak azért sem, mert mindkét oldalon ugyanazokat az emberi alapértékeket preferálják, csupán azok érvényre juttatásában vannak eltérő metodikák.

A társadalmi mozgásokat a legtöbben kizárólag a politikai erőtérben, azaz szembenállásokkal, horizontális (jobbra-balra) mozgásokkal tudják elképzelni. Miközben egy társadalom alapvető mozgása, a fejlődés, valamint annak ellentétpárja a visszafejlődés vertikális mozgásként értelmezhető csupán. Ha úgy tetszik, fel-le irányú. Persze. lehetne mondani, hogy előre-hátra, de azzal csak azt erősítenénk meg, hogy képtelenek vagyunk térben elhelyezni a saját létünket, s csupán síkban (egysíkúan) gondolkodunk.

Úgy vélem, a társadalom törésvonala ott húzódik, ahol az emberek gondolkodása fejlődéspárti és fejlődésellenes ellentétpárban feszül egymásnak.

Természetesen mindkét csoport úgy gondolja, hogy ő a fejlődéspárti, a másik pedig a fejlődés ellen fejti ki tevékenységét. S mivel valóban nem könnyű eldönteni, kinek van igaza, ettől lesz ez az ellentét igazán veszélyes és pusztító.

A saját társadalom-felfogásomban a baloldal liberalizációja, az úgynevezett liberális demokrácia a visszafejlődés társadalma. Néha viccesen azt szoktam mondani, ha ezeken, - mármint a balliberálisokon – múlna, néhány évtized alatt visszamásznánk a fára. S hogy e vélelmem mennyire valós veszélyről tesz említést, azt kiválóan példázza Francis Fukuyama, amerikai filozófus és közgazdász vezérgondolata a világról, amely szerint nincs hova tovább fejlődnünk, mert elértük az emberi civilizáció csúcsát, a liberális demokráciát. /Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember/

És ezt az embert tudósként tisztelik, ajnározzák világszerte! S nem pusztán azért, mert fogalmuk sincs, hogy Fukuyama egyetlen önálló gondolat híján, pusztán lenyúlta Trockij agymenéseit, valamint jócskán merített az Engels-Dühring vitából, amely viszont Marx társadalomelméletéről szólt. Nem. Ezek tényleg úgy hiszik, hogy az emberi társadalom elérte a legfejlettebb állapotát és innen nincs tovább.

Hogy ez a nézet miért veszélyes? – Hát azért, mert fejlődésellenes!

Olyannyira, hogy a fejlődést kategorikusan kizárja. Szótagolom: a li-be-rá-lis de-mok-rá-ci-a ta-gad-ja a fej-lő-dést. Szarul hangzik. Az is!

Hol van ebben a logika? – Szerintem a logikát is tagadják, bár erről még nyíltan, - úgy értem, tudományos értekezés formájában – nem fogalmaztak meg véleményt. Ugyanakkor azt állítani, hogy lehetetlenség tovább fejlődni, a vallási dogmák mintáját követi. Most komolyan, ezek szerint tagadják az evolúciót, amely szerintük magát az emberi fajt is létrehozta?

Amikor az általuk eszményített együttélési formáról értekeznek a liberális demokraták, előszeretettel idézik Churchillnek azt a gondolatát, amely a következőképpen hangzik:

„ A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma - nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik.”

Ezzel is azt hangsúlyozva, egyszerűen lehetetlenség a további fejlődés, hiszen a történelem során már annyi mindent kipróbáltunk, de semmi nem volt jobb. Csakhogy az ismert történelmünkben korábban nem volt űrtechnikát alkalmazó civilizáció. Ez némileg leértékeli a továbbfejlődés lehetetlenségébe vetett elképzelésüket.

S ha már Fukuyama kapcsán idepofátlankodott a közgazdaság(ál)tudomány, akkor említsünk meg egy, a mostani ballibek által (egyébként általam is!) igen nagyra becsült közgazdászt, bizonyos John Maynard Keynes-t, aki például világosan kifejtette, hogy a humanizmusból született liberális értékrend alapvetései a konzervatív kapitalizmusban, a konzervatív politikai irányzatban oldódtak fel, s olyan, hogy baloldali liberalizmus nem is létezhet. Puff neki!

A kedvencem, Ronald Reagan: "Ha a fasizmus valaha is megérkezik Amerikába, akkor az a liberalizmus képében fog jönni."

Reagan valószínűleg abból indult ki, - egyébként helyesen – hogy a 60-as évek végén kibontakozó, alapvetően baloldali nézeteket hangoztató, önmagát szabadelvűként meghatározó politikai mozgalom éppen annyira gondolkodik végletesen, mint a nemzetiszocialisták (fasiszták).

Intermezzo: nagyon kérek minden okoskodó hülyét, ne kezdjen el distinkciót tenni az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus között, amikor én azt a rendszert szimplán fasizmusnak nevezem. Ugyanis a köztudatban ez így jól értelmezhetően van jelen. Például az „antifasiszta” kifejezés sem az olasz szövetségnek szól, hanem az egész, II. világháborút beindító eszmerendszernek, aminek viszont a nemzetiszocialista Hitler volt a vezére.

Joggal kérdezhetik tőlem, hogy akkor én milyen társadalom-felfogást nevezek fejlődéspártinak. Nos, nem vagyok sem keresztény, sem konzervatív, ergo nem tudom magam jobboldaliként meghatározni. Az biztos, hogy a baloldaliság minden változatát el- és megvetem.

Véleményem szerint a társadalmi fejlődés természetes úton nem állítható meg, csupán mesterségesen. (Erre törekszik a balliberális mainstream). Fejlődésünknek nem minden pillanata/szegmense áll irányításunk alatt, vannak öntudatlan folyamatok. Ezért, ha semmit nem tennénk ellene, a társadalom akkor sem stagnálna, hanem egy lassú ütemben fejlődne.

Korunkat gyakran hasonlítják a Római Birodalomhoz (helyesen: Nyugatrómai Birodalom). Joggal. Annak végstádiuma ugyanis rengeteg hasonlóságot hordozott jelen társadalmunk állapotával. Két konkrét példát is mondanék.

1., A Marcus Aurelius Elmélkedései címet viselő gyűjtemény a filozófus császár gondolatait tartalmazza saját társadalmáról. Idéznék:

„Atyám, hallomássom és emlékeim szerint maga volt a szerénység és férfiasság.” – írja bevezetésképpen. Majd később így folytatja atyjáról való megemlékezését: „Lemondott a fiúkkal való szerelmeskedésről…”.

2., Ammianus Marcellinus, a kor legkiemelkedőbb történetírója A Rerum gestarum libriben („Viselt dolgok könyvei”) leírja, hogyan hajózzák be az Attila elől menekülő barbárokat azon céllal, hogy azok majd megvédik a birodalmat. Vagyis hasznot reméltek belőlük. Ám helyette ugyanezen barbárok elpusztították a birodalmat.

Nem akarom magyarázni, milyen társadalom lehetett az, ahol férfiasnak számított két férfi szexuális kapcsolata. Hogy az milyen analógiát jelent a mai liberális felfogással, amely az úgynevezett férfiasságot nők elleni bűncselekményként fogja fel, s olvastam a minap, kémiai úton, gyógyszer adagolásával szüntetné meg. Tessék csak rákeresni az interneten! Azonnal feldob 10-20 „tudományos” textúrát arról, hogy a fehér férfiak férfiként való viselkedése erőszak a nők ellen. Kivétel a muszlim férfiak férfiassága!

Azt sem fejteném ki bővebben, milyen hasonlóság fedezhető fel a barbár hordák birodalomépítő céllal történő befogadása és a muszlim migránsok jelenkori betelepítése között. Aki nem totál hülye, az megérti.

A Nyugatrómai Birodalom törekvései elporladtak a barbár lábak tapodásai alatt. Számomra teljesen világos, hogy jelen társadalmunkra is hasonló sors vár, ha nem állítjuk meg a liberális demokrácia nevű társadalmi karcinómát.   

Nézzünk egy további súlyos, az emberiség egészét érintő problémát, az éghajlatváltozást!

A baloldali liberális válasz erre szintén a fejlődés megállítása. Csökkentsük az ökológiai lábnyomunkat! Ne járjunk autóval, ne üljünk repülőre, ne legyen mobiltelefonunk és semmilyen modern technikai eszközünk. Vagyis mondjunk le a fogyasztói társadalomról.

Máris jön a démonizálás: a fogyasztói társadalom kizsákmányoló, rabszolgasorban tartja az embereket. S tekintve, hogy az alacsony képzettségű, egyszerű gondolkodású emberek felülreprezentáltak a társadalomban, a démonizálás sikeres. Egyre inkább az.

Ehhez szorosan kapcsolódik a szocializmus iránti nosztalgia, aminek két forrása van:

1., A világháború utáni időszakban az egyes Kelet-európai szocialista országokban felgyülemlő politikai feszültségre adott állami válaszok sokakat, köztük értelmiségieket kényszerítettek emigrációra. A gazdaságilag dinamikusan fejlődő nyugati társadalom nyitott volt a kulturális fejlődésük más perspektívák felőli megvilágítására, ezért a keletről szökött értelmiségiek hamarosan kedvelt közszereplőkként jelentek meg és/vagy egyetemi katedrákon.

Aki azt hiszi, hogy ezt a tendenciát a Szovjet vezetés nem használta ki, az bolond. Káderképzőket hoztak létre, ahol olyan ágenseket képeztek ki, akiket aztán nyugatra küldtek ki terjeszteni az eszméket. Ilyen személy Heller Ágnes vagy Konrád György is. Heller, akit állítólag üldözött a rendszer, az ausztráliai száműzetésében másik két társával megírta a proletárdiktatúra bibliáját, a „Diktatúra a szükségletek felett” című könyvet.

Az a fajta baloldaliság tehát, amelyet ma nyugaton tapasztalhatunk, kommunista ágensek tevékenysége nyomán alakult ki.

2., A volt szocialista országok polgárai közül nagyon sokan nem kompatibilisek a kapitalizmussal. S valljuk be, az EU-s propaganda igencsak igyekszik erre a tulajdonságukra ráerősíteni.

A szocializmus egalitáriussága egy olyan jelentős identitásformáló erő, amely széles tömegeket képes egységbe rendezni. A pártállam egyik elsődleges törekvése a társadalmi osztályok eltörlése volt, elméletileg azzal a céllal, hogy a legszélesebb tömegeket adó alsóbb osztályok tagjait felemelje. Ez önmagában nem egy borzalmas cél, azonban de iure nem lehet egy embert minőségében megváltoztatni.

Létezett ugyan egyfajta erkölcsi nevelés, azonban a munkához való egyetemes jog teljes foglalkoztatottság útján történő gyakorlati megvalósítása magát a munkamorált rombolta porig. A sztahanovista mozgalom is egy hamvába holt ötletnek bizonyult, miután kiderült róla, hogy vegytiszta csalás.

Ám a melós elhitte, hogy övé a gyár, hogy tulajdonképpen haza jár dolgozni. S a kinevezett vezetőket is az ő kérésére, jóváhagyásával nevezi ki a párt. Vagyis a vezető is egy volt közülük. Ezzel szemben a kapitalizmusban a gyár valakié. Egy emberé, aki talán sosem dolgozott annyit, mint ők, aki sokkal fiatalabb náluk, akit nem az ő jóváhagyásukkal neveznek ki. A vezetőik sem egyek közülük, hanem távoli iskolákban képzett, finom, illatos kézzel kezet fogó idegenek.

Akik természetesen mind értéktelenebbek, mint a melós. Mert a melós mindent jobban tud, mint a tulajdonos, vagy egy fölöttük álló vezető. S hogy amazok mégis többre vitték, az borzalmas társadalmi igazságtalanság, a valóság megcsúfolása, elfogadhatatlan helyzet.

A melós ugyanis a szocializmusból sikeresen átmentette az ottani munkamorált és nem is hajlandó máshoz igazodni. Korábban azt látta, hogy nyugaton egy munkás mennyivel többet keres. Mert nem arról nézett dokumentumfilmeket, milyen munkamorállal küzdötte fel magát például Németország a háború után. Nem. A pletykákra hegyezte a fülét, amelyek szerint nyugaton a kerítés is kolbászból van.

Azt hitték, ha eztán keleten is kapitalizmus lesz, akkor minden melós automatikusan meggazdagszik. Természetesen a már megszokott munkamorál mellett, hogy tudniillik bejárnak a melóhelyre és kivárják a műszak végét, esetleg itt-ott eldolgozgatnak. Nagyon, nagyon sokan bizonyultak inkompatibilisnek a kapitalizmussal.

A kapitalizmus ugyanis az egyenlőtlenség társadalma, amelyben az emberek kizárólag a jog előtt mérhetőek azonos mércével, minden egyéb más területen a szorgalmasabb, az okosabb, az agilisabb érvényesül. A tanulni rest, a saját képzésére fittyet hányó, előbb iskolai osztály, majd sarki kocsma vagánya viszont 30 éves korára pont ott találja magát, ahová való: a társadalom szemétdombján.   

Ezekre az emberekre mondja most a liberális demokrácia, hogy egyenlők veled és velem. Ám, ha te és én, azaz mi a kapitalizmust választjuk, nem tudjuk elfogadni, hogy ők egyenlők velünk.  Ugyanis, ha ők azonos mércével mérhetők, akkor fölösleges volt tanulnunk tudományokat vagy szakmákat, akkor az állhatatosságunk nevetség tárgyává válik.

Itt vissza is kanyarodnék a démoni fogyasztói társadalomhoz. Hagy kérdezzem már meg, miért jó az nekünk, ha az egyre differenciálódó, egyébként technikai alapú társadalmunkban a technika nem fejlődik, sőt, visszafejlődik?

A fogyasztói társadalom nem tökéletes, de olyan irány, ahonnan van továbbfejlődés. A mind modernebb eszközök használata az ember evolúciójára, tehát fiziológiai és mentális fejlődésére is kihat. Természetesen ez egy osztálytársadalom, tehát az emberek életkörülményei között markáns különbségek vannak.

Azonban ebben a társadalomban mindenki megválaszthatja, mely osztályba szeretne tartozni. Sokan születtünk munkáscsaládba, de feljebb küzdöttük magunkat, akár a tudományokban való elmélyüléssel, akár szakmai képzéssel. Hiába halandzsáznak a kocsmapróféták, manapság egy jó szobafestő, hegesztő, autószerelő vagy szakács kényelmes polgári életet élhet.

Tehát senkinek sem kötelező megragadnia a biorobot szintjén és egy szalag mellett görnyedve letöltenie az életét. A fejlődést, ahogy saját fejlődését is kizárólag az ember állíthatja meg, mert a természetben a fejlődés örök és állandó.

Ezért szoktam azt mondani, hogy a globális éghajlat-változásra kizárólag olyan válasz adható, amely a fejlődést veszi alapul. Amelyik a visszarendeződést, a csökkenést veszi célba, az elbukott. Az úgynevezett zöld mozgalmak iszonyatos károkat okoznak a társadalomnak retrográd propagandájukkal. Az ökológiai forradalom, - ha már így nevezik – útja a fejlődés irányában teljesedhet ki, jelen állás szerint egy dinamikusan növekvő fogyasztói társadalomban.  

Tovább gombolyítva a fejlődésellenes liberális demokrácia társadalom-felfogásának fonalát, had említsem meg az általam újonnan felfedezett Határ Győző, író és filozófus néhány mondatát:

„Európában nem egy spontán kifáradás, hanem tudatos kifárasztás, folyamatos devirilizáció folyik: a férfiasság, a harciasság, a hősiesség és a bátorság értékeinek legyöngítése a nőies, altruista, idegenbarát és emberi-jogista értékek javára. … az erő esztétikájának gyűlölete és a mindezt keretbe foglaló általános gyávaság és konformizmus nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az európaiak immáron erkölcsileg lefegyverezve és lelki komplexusokkal terhelten szembesülnek a férfias értékek primátusát hirdető, hódító iszlám rohamával…”

Mindezt 2003-ban írta. S ha 2003, akkor nem feledkezhetek meg Oriana Fallaciról, a neves olasz íróról/újságíróról sem, aki ugyancsak 2003-ban írta akkor megjelent könyvében, a „Harag és büszkeségben”, az alábbiakat:

„A Baloldal nem világi. Öltözzön bár feketébe, vörösbe, zöldbe, fehérbe vagy sokszínűbe, a Baloldal vallásnak számít. Felekezeti jellegű. Abban az értelemben, hogy olyan ideológiából fakad, aminek vallási természete van, vagyis olyan ideológia, ami Abszolút Igazságként tünteti fel magát. …

Az Iszlámhoz hasonlóan azt tartja, hogy olyan Istene van, aki a Jónak és az Igazságnak a letéteményese. Az Iszlámhoz hasonlóan soha nem ismerné el a hibáit és a tévedéseit. Tévedhetetlennek tartja magát, soha nem kér bocsánatot.

Az Iszlámhoz hasonlóan olyan világot követel, amit a saját képére és hasonlóságára formál át, olyan társadalmat, ami a prófétájának, Karl Marxnak az igéjén épül fel. Az Iszlámhoz hasonlóan nem fogadja el, ha másképp gondolkozol, és ha másképp gondolkozol, semmibe vesz téged. Az Iszlámhoz hasonlóan tehát illiberális. Tekintélyelvű, totalitárius, még akkor is, ha elfogadja a demokrácia játékszabályait.” 

Hol volt még 2003-ban az a mély társadalmi válság, amely 2015-tel köszöntött ránk!

Láthatjuk, már akkor voltak olyan személyek, akik a társadalmi mozgások jellegét helyesen ismerték fel, és lehetőségeikhez mérten próbálták figyelmeztetni embertársaikat. Mindhiába. Pontosan, ahogy az idétlen katasztrófafilmekben lenni szokott. Senki nem hitt a veszedelmet előrejelzőknek.

Nyilván volna még mit elmondanom arról az elfajzott, az emberi társadalom elpusztítására törekvő vírusról, amit liberális demokráciának neveznek. Ám ez csupán egy blogbejegyzés, ennek a teljesség igénye nélkül kell hatnia. Aki az emberiségre oktrojált politikai szűklátókörűségből képes kiszabadulni, az érti és megérti, amiről beszélek.

A hagyományos családmodell (férfi-nő-gyerekek) lefasisztázása, a férfiak női nemi hormont tartalmazó gyógyszerrel történő kényszergyógykezelése egyszerűen abnormális gondolatok. A deheroizálás, a legendáink gúny tárgyává tétele, a himnuszunk nyavalygásnak titulálása, a nyelvünk degradálása nem nevezhető a legfejlettebb társadalom szemléletének.

Apropó nyelvünk! Olvasta már valaki a nyelvrokonságunkat kigúnyoló, elferdítő Paul Hunsdorfer (Hunfalvy Pál) finnugor nyelvelméletet megalapozó kis pamfletjét? Mert azt könyvnek, tudományos értekezésnek ép ésszel nevezni nem lehet. „Ugor vagy török-tatár eredetű-e a magyar nemzet?”    

Deheroizálás témakörben a legszemléletesebb, ahogyan az emberfeletti teljesítményeket látványos versenyeken reprezentáló élsportot, az olimpiai mozgalmat támadják, degradálják. Ennek legékesebb példája, hogy a legutóbbi olimpián olyan férfisportolók nyertek női atlétikai számokban, akik férfinak születtek, férfi hormonkészlettel, de magukat nőnek vallják. Egyikük aztán nemrég megnősült és egy nőt vett feleségül. Tehát nem pusztán egy férfi testbe született nő, de még leszbikus is. Vagy csak hazudik.

A kimagasló emberi teljesítményeket, - még ha azok csupán játékokban is nyilvánulnak meg – azért nézi sandán a liberális demokrácia, mert azok is azt támasztják alá, hogy nem minden ember egyenlő. Erről pedig hallani sem akarnak.

Vajon milyen gyorsan jutnánk el oda, - ha hagyjuk – hogy a konyhában egy csodaszép tortát sütő háziasszonyt elvinné az Egyenlőségügyi Minisztérium fekete autója, amiért szebbet alkotott, mint a szomszédja?   

Milyen alacsony szintre kéne levinnünk az önmegvalósításunkat, hogy a legbénábbal is egyenlők legyünk? Ez a liberális demokrácia kérdése, a „tudósaik” erre keresik a válaszokat. Ötleteléseikkel tele az internet.

Én azt kérdezem, hol van a tudomány, amelynek kötelessége lenne az emberi társadalom folyamatos differenciálódásával lépést tartva garantálni a fejlődést?