Engem kifejezettem irritál a balliberális, úgynevezett hazai ellenzéki oldal folyamatos picsogása az oktatásegészségügy kapcsán. A leginkább azért, mert mindkét, egyébként létező problémát kizárólag pénzzel, azaz anyagi források mozgósításával szeretnének megreformálni, ami egy baromság. Több pénztől és jobb eszközöktől nem lesz látványosan jobb ember egy tanár, egy orvos vagy nővér.

Márpedig én úgy gondolom, nem elsősorban a korszerűbb technikai eszközök és az anyagi megbecsülés hiányzik az oktatásegészségügyből, hanem a morális alapok. Minkét területen a hivatástudat teljes hiányát láthatjuk. Az elenyésző lelkiismeretes orvos, nővér vagy pedagógus pedig a kivételek, amelyek erősítik a szabályt.   

Korábban több blogbejegyzést is tettem az oktatással kapcsolatban, mint szakirányú végzettséggel és tapasztalattal rendelkező személy. Most azonban az egészségügyről polemizálgatnék picit, tekintve, hogy éppen utolsó napomat töltöm egy kórház angiológiai osztályán egy mélyvénás trombózist követően. Megosztanám frissen szerzett tapasztalataimat.

Először is, fontos elmondanom, hogy a saját komplex idiótaságom miatt kerültem ilyen helyzetbe. Genetikai okokból a szervezetem több vért állít elő, mintegy normális emberé, ezért rendszeresen kell járnom „csapolásra”. Mindaddig eresztenek le tőlem vért, amíg el nem jutok a vérszegénység állapotába.

Olyan magas a vastartalom a véremben, hogy az más ember számára akár halálos is lehet. A vörösvérsejtjeim száma oly mértékben magas, hogy másfélszer több vért eredményez az érrendszeremben. A kezelésem során tíz héten keresztül heti 500ml vért vesznek le, majd a csapolások számát kétheti, havi és kéthavi ciklusokra osztják, év végén pár hónap pihenővel.

Én az utóbbi hónapokban elhanyagoltam a kezelést, egyszerűen nem mentem. Hogy miért? – mert egy marha vagyok. Közben a szakadt vállizmom is műtétre várt, és előkészítésül baromi erős szteroidot kaptam. Ez aztán úgy besűrítette a véremet, hogy trombusok (vérrögök) alakultak ki a jobb lábam vénájában. Kettő is!  Tehát kórházba kerültem.

S innen kezdődik az egészségügyben általam tapasztalt anomáliák sora. Ugyebár, két hónapja, amikor fájni kezdett a vádlim, elmentem ultrahangra, ahol megállapították, hogy nincs trombózisom. Kétszer vizsgáltak meg egy héten belül, mindkétszer negatív eredménnyel. Hogy örültem már!

Aztán a fájások nem múltak és a bokámban is megjelent a pangó vér, azaz némi elszíneződés. Azonnal magánklinikára mentem és kértem kontrollt trombózisra. Bumm, a pénzes vizsgálat máris ispotályba juttatott! A társadalombiztosítás fedezte korábbi ultrahang vizsgálat eredménytelenségének nem a műszerezettség hiánya volt az ok.

Egy nagyon idős bácsi, egy nyugalmazott főorvos végezte azokat, akinek nem volt már meg a kellő fizikai ereje, hogy az egerek megfelelően rányomja az izomfelületre, s a véna teljes egészében átláthatóvá váljon. A homályban hagyta az egészet. Haragudhatnék rá, de nem ő a vétkes, hanem a rendszer rossz.

A balliberális nyekergők miatt nem lehet megakadályozni, hogy az ilyen őskövületek ne praktizálhassanak, ne lehessenek orvosok, bírók, egyetemi oktatók. Mintha rájuk a test és szellem elhasználódása nem lenne érvényes. Ez bizony súlyos rizikófaktorokat eredményez az egészségügyben. S nem akarom csak az ellenzéket ekézni, mert biztos vagyok benne, ha a balliberális oldal zavarná végleges nyugdíjba ezeket, a Fidesz azonnal levegőért kapkodva hápogna.

A kezdeteknél világos volt, hogy nem a felszerelés hiánya vagy alkalmatlansága okozta a problémát, hanem az emberi tényező. Tizenegyedik napja vagyok benn. Ezt lehet soknak és kevésnek is értékelni, de nekem egy örökkévalóság volt. S ami azzá tette, mind emberi tényező.

Kezdjük azzal, hogy egy angiológus, az érrendszer betegségeit gyógyító orvos nincs tisztában a hematológiával, a vér dolgaival. Bizony! A vér az érben van, ergo összefüggés áll fenn, még sincs a két orvostudományi részterület között ismeretátfedés. Hogy ez miért baj szerintem? – Mert a vér több okból is lehet sűrű, de az angiológián csak az „alapokot” kezelik.

Íme, az alapok: „A fibrinogén a véralvadási folyamatban nélkülözhetetlen szerepet tölt be. A thrombin (vérben jelenlévő enzim) hatására a fibrinogén úgy alakul át, hogy fibrinszálak keletkeznek, melyek fibrinhálót alkotnak. A fibrinháló a kitapadó vérlemezkékkel együtt vérrögöt képez, hogy a további vérveszteséget megakadályozza.

Elmagyarázom! A vérrögképződés például a seb körül normális, megalvasztja a vért, ezt nevezzük gyógyulásnak. Azonban, ha a fibrinháló a vénákban alakul ki, rendellenes funkció okán, s az érfalhoz tapad, az nem normális, az trombózishoz vezet. Ezt a rutin szerint véralvadásgátlókkal kezelik. S miközben a vérünk hígul, a szervezetünk természetes fibrinolítikus (vérrögoldó) apparátusa feloldja a rög egy részét, másik része pedig az érfal részévé válik, szaknyelven szervül.

Csakhogy léteznek olyan betegségek (policitémia véra), amelyek szintén a sűrűvérűség körébe tartoznak. Tehát, míg az alapesetben a normál mennyiségű vérsejtek felületének felszálasodása okozza a gondot, addig egy másik esetben a véna szűk keresztmetszetén áthaladó, az átlagosnál sokszorosan több sejt.

Ez van az én esetem is. Érthető nyelvre lefordítva, nekem abban a szűk keresztmetszetben nem 7 liter vérem kering, mint másoknak, hanem 12-13 liter. Ez rendkívüli mértékben terheli a tüdőt és szívet, de fokozottan veszélyeztetetté tesz trombózisra is. Utóbbi be is következett a szteroidos kezelésnek köszönhetően, ugyanis a szteroid még jobban besűríti a vért.

Ilyenkor elég a láb erőltető edzése és az áramlásban keletkező ventilációs torlódást okoz, a torlódást gyógyítani akaró fibrinszálak pedig létrehozzák a vérrögöt. Szerintem érthető, ha többletvér okozza a véna elzáródását, akkor pusztán a vérhígítás elégtelen.

Csakhogy az angiológián ragaszkodnak a rutinhoz, amely az alapesetre vonatkozik, mert azzal védve vannak egy esetleges műhiba-perrel szemben. Ergo egy hozzám hasonló vértípusú ember vagy belehal a kezelésbe, vagy nem.

Megpróbálom szemléltetni:

Képzeljünk egy buszt, amelybe bezsúfolnak százötven meztelen embert! Nincs levegő, egymáshoz tapadnak, ájulás környékezi őket, toxikus állapotba kerülnek. Az angiológus beönt pár vödör szappanos vizet, hogy csúszkáljanak egymáson, hígítja az elegyüket. Ezzel szemben a hematológus kinyitja a busz ajtaját és kizavar ötven embert.

Ugye, milyen egyszerű belátni, melyik módszer az alkalmasabb?

Legalábbis az olyan esetekben, mint az enyém. Mert, amikor nem áll fenn a vérsejtek nagy számából adódó torlódás, akkor elég a szappanos víz, a vérhígító készítmények. Nekem tehát el kell mennem lecsapoltatni a vérem. Már beszéltem is a kezelőorvosommal, aki mindösszesen ennyit mondott: „Minél hamarabb meneküljön onnan!”

Ki a felelős ezért a hibás, vagy inkább hiányos rutinért, amit az angiológiák országszerte alkalmaznak? A pénz? Az eszközhiány? Nem! Ez egyszerűen emberi tényező: tudományos szűklátókörűség, lustaság, szakbarbárság, stb.

S ahogy a nővérek beszélnek a magatehetetlen betegekkel, attól kinyílt a bicska a zsebemben! Hogy egyetlen időpontra kiírt gyógyszert sem sikerül soha időben megkapni, s vergődik az ember a leesett vércukorszint miatt, mert az injekció előtt nem ehet. Hogy nem etetik meg a mozdulni is képtelen ellátottakat, vagy órákig ültetik őket egy tolószékben, azok meg jajgatnak a fájdalomtól. Ezek mind-mind emberi tényező függvénye.

Igen ám, de ma éjszaka behoztak egy féllábú, hajléktalanforma embert. Igaz, hogy egy órán át nyögdécselt a székben, s hiába szóltunk többször is a nővéreknek, aki le sem szarták, de az a büdös, ami körüllengte a fickót…

Gyorsan keressen mindenki egy dögkutat, szagoljon bele, majd az érzést szorozza be ezerrel. Ilyen egy rothadó emberi test illata. S bizony, ezt az elüszkösödött, gennyedző testet mosdatniuk kell, tisztába tenni, etetni. Ezt, ezt nem lehet megfizetni! Ettől minden épelméjű ember megbolondulna.

Már nem is csodálom, hogy fásultak, hogy káromkodnak, hogy sokszor durvák. Amit itt el kell viselniük, az valami brutálisan kegyetlen és irtózatos. S nekik nem naponta egyszer kell ezt átélniük egy-egy beteggel, mint a kezelőorvosoknak, hanem tucatszor. Mondom, mindenki szálljon magába, és próbáljon felidézni valami érzékszervet pusztító büdöset, s elrévedni, belenyúlna-e abba a testrészbe, érintkezne-e a húgyával, ürülékével.

Én rendkívül dühös voltam, amikor a fegyveres testületek dolgozóinak korkedvezményes nyugdíját megszüntették. Egyszerűen a parancsuralmi rendszer alatt élők mentális leépülése sokkal gyorsabb, mint egy civil foglalkozást űzőé. Arról nem szólva, hogy egy 65 éves rendőr milyen sikerrel képes üldözni egy huszonéves elkövetőt. Nos, szerintem a nővérkéknek is valami hasonló a helyzet.

Ezek a lányok és asszonyok, mert többnyire nőkről beszélhetünk, a mindennapi munkájuk során annyi stresszes helyzetet élnek meg, amennyi elégséges az emberi psziché meggyengüléséhez. Nem lenne szabad hagynunk teljesen elhasználódni őket, különben éppen azt veszítjük el, amit általuk vélünk megóvni, visszakapni: az egészségünket.

Egy fáradt, fásult, bizonyos helyzetekben túlérzékeny ember többet hibázik, s az egészségügyben elkövetett hibák gyakran válnak végzetessé. Ráadásul itt, a Szent Imre Kórházban 12-12-ben vannak. Egyik nővérke, egy állandóan káromkodó nyugdíjas néni, kilenc napot húzott le egymás után éjszakásban! Ez egyszerűen embertelen.

Ám ez a probléma sem oldható meg pusztán pénzzel és modernebb eszközökkel. Hacsak nem úgy, hogy nem bérfejlesztésben, hanem létszámfejlesztésben gondolkodik a fenntartó állam. Ugyanakkor a betegellátás logisztikai része simán csak több gondolkodást igényelne. Az étkeztetés, a kórtermi elhelyezés rendszere, stb.

A hagyományos kórházmodell nem funkcionál maximális teljesítményen egészen apró irányítástechnikai hibák miatt. Bizton állíthatom, az egészségügyet olcsóbban is lehetne hatékonyabban működtetni. Talán egyszer majd írok erről is, de most készülődöm, mert hazaengednek!