Menekülttábor

hajléktalan gondolatok éjszakai szállása

UGYAN KI VERSENYEZNE EGY PORSCHE PANAMERA TURBOVAL?

2022. április 02. 08:26 - Mr Falafel

Természetesen bárki. Szinte mindenki 

A történet úgy kezdődött, hogy már évek óta dédelgettem egy álmot, miszerint még egyszer utoljára veszek valami ütősebb verdát, valami olyasmit, amilyeneket fiatalon hajtottam. Ifjúkoromban ugyanis az autó 5000 köbcentinél és 300 lóerőnél kezdődött.

Van az az álpszichológia baromság, ami összefüggést vél felfedezni a farokméret és az autó nagysága között, hogy tudniillik, akinek a pénisze kicsi, az jár benga nagy verdákkal. Persze, hogy a „nagy” az az autó méretére vagy teljesítményére vonatkozik szerintük, egy sem fejtette még ki.

Én viszont korán rájöttem, hogy leginkább az az autó biztonságos, amelyiknek hosszú az eleje. S ezeknek legtöbbször azért hosszú az eleje, mert jó nagy motort kell belepakolni. A nagy motor pedig erős, mint a bivaly. Aztán meg az egyik pszichológia tantárgyamból úgy tanultam az egyetemen, hogy a fekete és az ezüstszín szeretete a biztonságra való törekvést szimbolizálja. Nem is volt soha más színű autóm, mint fekete vagy ezüst metál. (Most is fekete az egyik és ezüst a másik.)

Menjünk picit visszább az időben!

Gyerekkoromban matchboxokkal játszottunk a homokozóban. A vízzel nedvesített anyagban pályát építettünk, amin leeresztve versenyeztettük a kedvenc verdáinkat. A házban különböző fiókokban most is őrzök 100-150, - de lehet, hogy több - ilyen 50 éves kisautót. A kisfiamnak gyűjtögetem, aki – minő meglepő – imád a matchbox márkához hasonló fém játékautókkal játszani. Mindennapi használatra neki is van párszáz darab.

Ám az ereklyéket csak kivételes alkalmakkor kaphatja meg. Olyankor hosszú, álmélkodó örömködésben tör ki. Én pedig szinte minden hétvégén járok bolhapiacra, - Dunaharaszti, Szigethalom vagy Budaörs – és potom pénzekért (200-500 Ft) bővítem a veterán arzenált. Olykor különleges ritkaságokat is sikerül megkapnom, s csodálkozom, az árus mennyire nem tudja, mit ad el.

Szóval, ahogy mondani szokták, autóbuzi vagyok. S olybá tűnik, a kismajmocskám is örökölte tőlem. Amikor egészen pici baba volt, elővettem néhány kisautót azok közül, amelyeket gyerekkorom óta őrizgetek, és odaadtam neki. Az anyukája azt mondta, úgysem fogja érdekelni, mert a mai gyerekek már más játékokkal játszanak. Nem lett igaza. Már másfél évesen alapjátéka lett. Azóta is tologatja őket a padlón, az asztalon, az ablakpárkányon, a könyvszekrények polcain, bárhol.

A Tesco-ba nem tudunk bemenni anélkül, hogy ne kellene vennünk neki egy dobozzal, amiben általában 5 darab van. A dobozzal átmegyünk a barkácsosztályra, veszem a sniccert vagy a csavarhúzót, - attól függően, miként van csomagolva – és a csomagolástól való megszabadításuk után, amíg mi vásárlunk, a gyerkőc a polcokon tologatja őket.

Visszatérve a gyermekkoromhoz, a matchboxk mellett a másik kedvenc játékom az autóskártya volt. Játszottunk köbcentire, végsebességre és lóerőre. Ó micsoda gépek voltak! A Lola-T, az Intermeccanica, a Monteverdi Hai! S akkor elhatároztam, ha felnövök, nekem is lesznek ilyen autóim.

És lettek. Na, nem Lola T versenyautó, vagy a torinoi manufaktúrában készült szupersportkocsi, az Intermeccanica, de a BMW és a Mercedes szinte valamennyi típusa, Porsche, Ferrari, Jaguár, meg ilyenek. Az elérhetőbbek. Volt például egy Talbot Matra Murena 2.2 S-em is, egy háromüléses kis sportautó, igazi ritkaság.   

Vagyis, ha igaz lenne, hogy a péniszméretem befolyásolt az autóválasztásaimban, akkor én már a látencia (szexuális érdeklődés hiánya) időszakban a felnőtt életemre készültem. Ám sokkal valószínűbb, hogy csak álmodozó típus voltam/vagyok. Életem első fontos mottója is Pierre Curie mondása: „Az életet álommá kell átalakítani, s álmainkból valóságot formálni.” Nekem bevált.

S itt visszaérkeztünk a jelenbe. Pragmatikusan szemlélve a lehetőségeimet, a kínálatot és a környezeti adottságokat, már nem Ferrarikat, Lamborghiniket akarok. Számomra az autó német, és vagy Mercedes-Benznek, vagy BMW-nek, vagy Porsche-nak hívják. Semmi más nem érdekel, az egyetlen Audi SQ8-ast leszámítva meg sem nézem őket. Jelenleg egy Mercedes-Benz E 350d-t és egy Porsche Panamera Turismo Turbo-t hajtok. A Merci kicsit már öregecske (5 éves), de az évek alatt annyira megszerettem, hogy nem tervezem eladni.

Vele járok az ügyfeleimhez. Suzukival nem mehetnék, mert kiröhögnének, ha olyan autóval megjelenve bemondom a munkadíjamat. De nem mehetek a Porsche-val sem, mert akkor meg egyből azt mondanák, hogy „na, ez abból vette a kocsiját, hogy engem lehúz”. A Mercedes viszont egy szemnek kellemes fekete, nyugalmat sugárzó, konszolidált polgári autó, amilyen egy bizonyos területre szakosodott jogászhoz illik.

Sokan kétkedve fogadják, ha mondom, de nekem az autóim maguk is keresik a pénzt. Az itt fentebb is leírtakban foglaltak szerint. Az ügyfeleim mind gazdag külföldiek. Elvárják, hogy drága autóm legyen. Kikísérnek a parkolóba és megnézik, mibe szállok be. Volt olyan esetem, hogy a közvetítő kifejezetten kérte, méregdrága autóval menjek, mert anélkül hiteltelen leszek.

Az életem úgy hozta, hogy 49 évesen lettem apuka. A legnagyobb álmom teljesült. S most, hogy a gyerkőc már oviba jár, úgy döntöttem, átalakítom az életem. A párom, - aki természetesen jóval fiatalabb nálam, ami nyilvánvaló, hiszen a korombéli hölgyek már nem szülnek gyermeket – építse csak a karrierjét, én meg reggel viszem oviba a kisfiunkat, délben pedig elhozom és a napot együtt töltjük, amíg anyuci este 6-7 körül haza nem jön.

Idilli élet! Hálát adok érte a Jó Istennek!

Csakhogy egy szociálpedagógus és jógaoktató mégsem járhat egy brutális sportautóval például a hajléktalanokat ellátó szervezet alkalmazottainak karitatív jelleggel jógaórát tartani. Irritáló lenne. S egy magán bölcsőde-óvoda pedagógusaként sem mutat jól egy ilyen autóban. Pláne, hogy egyébként krisna hitű és a szerénységet és alázatot hirdeti. Volt is ebből számtalan vitánk, hogy vegyek neki valami olcsó szart, amivel ő járhatna. Én azzal érveltem, hogy az én gyermekemet nem fogja olyan autóba ültetni, amiben nincs maximális biztonságban.

Ez egy frappáns, kikezdhetetlen érv. Elfogadta, bár olykor elő-előhozakodik újra a hülyeségével. A lényeg az, hogy a Mercit lenyúlta, s mára szépen be is lakta. Amikor néha muszáj elkérnem, mert olyan ügyfélhez megyek, mosolygok is magamban, hogy már mennyire az övé. Kicsit irigykedem is. Mercedest vezetni semmihez sem fogható. Az eleganciája, a légies könnyedséggel ötvözött biztonságérzetet sugárzása, a vezetési hibák iránti toleranciája semmihez sem fogható. Úgy mondják, „Mercedes feeling”. Nincs BMW feeling, Bugatti feeling vagy Skoda feeling. Mercedes feeling van csak. Nem véletlenül.

És a Porsche? – Brutális állat!

Imádtam a versenyautókat, az autóversenyeket. Az F1-et is csak most, 40 év után töröltem a listámról, miután tavaly végleg megelégeltem a Hamilton körüli szivárványos kommunista BLM majomkodást. Az egyik kedvenc autóversenyzőm Walter Röhrl volt. Aktív pályafutása után a Porsche gyár tesztpilótája volt. Áhítattal néztem, amikor az éppen új modelleket beavatja a Nordschleife-n.           

Ő mondta: „A Porsche nem hisz a fékezésben” - és nem tolerálja a mazsolák bénázásait. Porschét az vegyen, aki tud és mer is vezetni egy két tonnás, brutálisan izmos dögöt. A Turismo a sofőrrel együtt viszont közel 3 tonna. Vagyis egy 3 tonnás, 550 lóerős masztodon, ami 3,8 másodperc alatt gyorsul százra. A Porsche Panamera Turismo Turbo az autók Hulkja.

Ennek ellenére, ha valaki mellé beállok a másik sávba, - legyen az szakadt, öreg Audi, dízel Passat, KIA tökömtudjami, azonnal túráztatni kezdik a motort, lassan előbbre gurulnak, aztán zöld és kilőnek. Ez különösen akkor vicces, ha én olyan sávban állok, ami a kereszteződés után megszűnik, és én nyilvánvalóan azzal a szándékkal álltam oda, hogy megelőzzem a másik sort.

Tehát versenyzünk. Vagyis ő azt hiszi, hogy ezt tesszük, de a valóságban nem ezt tesszük. Én negyedgázzal, doromboló V8-as hanggal eltűnök a francba, ő meg erőlködik, amíg aranyere nem lesz. S száz méter megtétele után ő 90 méterrel van mögöttem, 5 másodperc múlva pedig már nem tudja leolvasni a rendszámomat.   

Egyébként viszont nem hajtok gyorsan. Minek? Már kinőttem a streetfighter korból. Tényleg szinte csak előzéskor használom ki az autóm adottságait. És mindig udvarias vagyok. A zippzár-elv szerint mindenkit beengedek magam elé. Egyébként is annyira kínos lenne csak azért rátaposni a gázpedálra, hogy a nálam alapból gyorsabban érkezőt megakadályozzam a besorolásban. Bezzeg, amikor én szeretnék besorolni! Az esetek 99%-ában a delikvens szétszaggatja a járgányát, hogy engem megakadályozzon a manőverben. Irigység, ja.

Vannak persze kivételek is. Ezek főleg a drága autók tulajdonosai. Amolyan kasztbeliek összekacsintásaiként egymással különösen udvariasok vagyunk, amellett, hogy egyébként is ez az alaphabitusunk. Mi már ezt a luxust is megengedhetjük magunknak, mondhatnánk viccesen.

Még a Mercivel éltem át párszor, amikor az érdi piacra mentem, hogy a parkolóból kifelé jövő autósok diszkriminálnak. Ugyanis ott az a szokás, ha végeztél, az egész napra szóló parkolójegyedet kinyújtod az ablakon, hogy az érkezők közül valakié lehessen. Velem többször előfordult, hogy a sofőr visszarántotta az ablakon kinyújtott parkolójegyet, amikor meglátta az autómat.    

Amióta meg a Porsche-val járok, hozzá kellett szoknom, hogy közutálat tárgya vagyok. Nem tudok úgy közlekedni, hogy valaki ne akarna móresre tanítani a szerinte szabálytalan vezetésemért. Ami, - hozzáteszem – a KRESZ szerint nem szabálytalan, csak ő hülye a közúti közlekedéshez, de ráadásul még egy irigy gyökér is. Jogászként kínosan ügyelek rá, hogy a jogszabályokat betartsam, de legalábbis úgy használjam, hogy annak tartalmát maximálisan kimerítsem, vagyis elmegyek a határokig.

Ebben egy jogban járatlan, többnyire az életkörülményei okán frusztrált honpolgár jelentősen korlátozva van. Így aztán a szar élete jelentette minden keserűségét rám okádja. Húsz éve az ilyeneket még megtoroltam, ma már csupán sztoikus nyugalommal szemlélem a görcsölését. S azért is lehetek nyugodt, mert mindazt, amit elértem, csakis magamnak, a tudásomnak, a szorgalmamnak, a képességeimnek köszönhetem. Nem kellett ellopnom hozzá semmit az istenadta néptől, nem kellettek politikai kapcsolatok, gazdag szülők.

Ezért aztán minden reggel szívemben békével ülök be az országúti tankomba és élvezem a vezetés minden pillanatát. S közben azon morfondírozok, hogy azért egy GLE 63 AMG coupe jó lenne családi autónak. Meglátjuk! Messze van még június. (He-he-he)    

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://menekulttabor.blog.hu/api/trackback/id/tr2117795653

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Wildhunt 2022.04.03. 12:10:00

Jó cikk! De válaszolok a kérdésre is : én a TNT-mmel ;D

Wildhunt 2022.04.07. 14:31:37

@Mr Falafel: viszonylag ritka olasz motor. Kinek mi a hülyesége ugye.

Wildhunt 2022.04.07. 15:11:00

@Wildhunt: és persze gratulálok az autóhoz, sok balesetmentes kilométert!

Mr Falafel · http://menekulttabor.blog.hu/ 2022.04.07. 19:56:04

@Wildhunt: Megnéztem. Én is imádom a különleges járműveket. Az első autóm egy Tabot Matra Murena 2.2 S volt. Egyszer talán még hozok egyet Svájcból.
Köszi a jókívánságokat! A gyerek többnyire ott ül mögöttem, úgy nem száguldozok sűrűn.
süti beállítások módosítása