Ja, teljesen fel vagyok zaklatva szexuálisan ezek által a holywood-i moslék drogos ribancok által, akik televisítozták a világmédiát, hogy nekik micsoda emberfeletti megpróbáltatás volt a menő rendezőt látva automatikusan szélesre táruló lábaikkal felkerülni a csúcsra. Meg a többi, „#metoo”-kat küldözgető szerencsétlensorsú, megbabrálatlan háziasszonyok által, akik annyira leépültek szellemileg, hogy a holywood-i drogos ribancokat azonosítják az általuk a filmvásznon alakított tökéletes jellemű nőkkel. Valamint azok által, akik közös nevezőre hozzák a sikerért mindenre kapható ringyókat a szexuális bántalmazást elszenvedőkkel.

Hát csoda, ha kedvem lenne jól pofán ba… babusgatni őket? Különben tök leszartam volna a vernyákolásukat, ha az egyik agyhalott repedtsarkú vernyákolása nem juttatott volna eszembe egy személyes emléket. Egy celebritás facebook-os posztja alatt jelent meg egy bűnronda, tehetségtelen, félresiklott életű negyvenes rima írása, aki saját aljadék voltát úgy határozta meg, mint annak következményét, hogy 9 évesen fiú osztálytársa vagy osztálytársai kicsit megtaperolták.

Nem szeretném szó szerint idézni ennek az embertorzónak az írását, de valami olyasmit fejtegetett, hogy az ő teste egyfajta szakrális tárgy volt, amit a tudatlan, alsó tagozatos kis senkik megszentségtelenítettek, mi által aztán az egész további élete e szentség elvesztése feletti fájdalomban telt. Akkurvaanyád, hogy ezt ki tudtad ötleni!

Akárhogy is, felhorgadásom felidézte azon emléket, amelyet most akkor is megosztok veletek, ha nem vagytok rá kíváncsiak. Szánom-bánom bűnömet, de csatlakoznom kell Harvey Weinstein és Marton László urakhoz, magam is egy szexuális ragadozó vagyok. Azaz voltam. Úgy 11 évesen.

Történt ugyanis, hogy általános iskolában az egyik óraközi szünet végén, már az órakezdést jelző csengő után, de még a tanár érkezte előtt kergetőcskéztem Tóth Ancsával, aki beleszaladt Kordováner tanár úrba. Nyilván, ha valaki nem járt a Miskolc-vasgyári 17. számú általános iskolába, annak hiába mondom, hogy ez maga volt a végítélet, mert, akit Kordováner tanár úr elkapott, annak annyi volt, befellegzett.

Tóth Ancsa, - eredetileg Tóth Annamária – egy cérnavékony, cincogó hangú kislány volt. Életkorunkra jellemző ébredező kíváncsiságunk a másik nem iránt felé nem nyilvánult meg részemről soha, de a barátom volt. Szerettem. Fontos volt számomra. Akkoriban ezt így nem tudtam volna megfogalmazni, de ma igen, és jól esik kimondani.

Fogócska közben megcsipkedtem,  a fenekét is megpaskoltam. Bizonyára a bennem ébredező hormonok is szerepet játszottak ebben, de az tuti, hogy közben semmiféle szexuális izgalmat nem éreztem. Ő pedig sikkangatott, menekült előlem, de azért úgy, hogy utolérjem. A lényeg, hogy jól szórakoztunk.

Egészen addig, amíg Kordováner tanár úr hirtelen meg nem jelent az ajtóban, és Ancsa neki nem futott. Mert onnan aztán vesszőfutássá vált a játékunk. Tudni kell, hogy Kordováner tanár úr az iskola leginkább rettegett tanára volt. Tanította már a szüleinket is, akik róla a „rémtörténetek” címszó alatt meséltek. Gondolhatja bárki, hogy pillanatok alatt teleszaladt a nadrágunk.

Énekóra következett volna, ha jól rémlik, úgyhogy éppenséggel Kordováner tanár úr volt az, akinek a megjelenésére legkevésbé kellett számítanunk. Rajztanár volt egyébként. A sors valamiért mégis úgy hozta, hogy ő került az utunkba azon a napon. Összevonta hihetetlenül vastag szemöldökét és kérdőre vont minket, azaz leginkább Ancsát.

A vallatásnál aztán, - ahogy az már lenni szokott - Ancsa bevallott mindent, azt is, ami sosem történt meg. Suttyomban az egész osztály rajtunk röhögött, de kifelé mindenki faarcot vágott, mert rettegtek, hogy esetleg őket is pellengérre állítják.

Ahogy ott álltunk ketten, fülig vörösen, elhangzott a tanár úr részéről valami olyan kérdés, hogy vajon azért kergettem-e Ancsurkát, – a tanárok Ancsurkának hívták szegényt – mert talán-talán a bugyijába akartam nyúlni. Tyű, az anyját! Akkoriban azt sem tudtam, hogy az pontosan mit jelent, nemhogy megtettem volna.

Szegénykém, ő meg annyira meg volt ijedve, hogy csak annyit tudott kinyögni: lehet. Bumm! Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Némán üvöltöttem legbelül, hogy „de nem is igaz!”, ám egy szó nem jött ki a torkomból. S láss csodát, Kordováner tanár úr megkegyelmezett. Mosolygott és a helyünkre zavart minket. Ezt annyira sem értettem, mint az azt megelőző kínvallatást.

Aztán egyszer csak véget ért az általános iskola. Néhányan ezt követően is összejártunk, így fordulhatott elő, hogy én sokat táncoltam Tóth Ancsával középiskolai iskolabálokon. Lassúztunk is, bizony! Aztán leérettségiztem, tehát nagykorú (felnőtt korú!!!) lettem. Volt párkapcsolatom, szerelmes voltam és megtapasztaltam, mi az a szex.

Ezen a nyáron, - közvetlenül az érettségi után – szokásunkhoz híven Szegeden nyaraltunk akkori barátnőmmel, későbbi első feleségemmel. Tóth Ancsát legalább másfél éve nem láttam. Mígnem lementünk a Tisza-híd alá napozni és fürdőzni, s ott volt ő. Egy csokoládébarna, karcsú testű, formás mellű, gömbölyű, feszes fenekű felnőtt nő a maga természetes szexuális kisugárzásával.

Monokinizett. A szemeim próbáltak nem kiesni a helyükről, de részemről az ilyenkor tőlem elvárható minimális együttműködést sem kapták meg. Leplezetlenül bámultam a gyönyörű testét. Illetve úgy tettem, mintha kurva laza lennék, de ez az akkori gyakorlatlanságomat tekintve inkább volt szánalmas, mint hiteles.

A barátjával voltak ott, aki orvostanhallgató. Ancsa akkor már végzett ápolónő volt egy év munkaviszonnyal. Határozottan beszélt, talán kissé lekezelően, de éppen csak annyira, hogy megértesse velem, a tapasztalatlan kis tacskóval, hogy ez már nem az a Tóth Ancsa, akivel az iskola folyosóján kergetőztem. Nem voltam a mai tudásom birtokában, mégis azonnal megértetem, hol a helyem a táplálékláncban.

Az évek szálltak, Tóth Ancsa végleg eltűnt az életemből. Legalább húsz éve nem hallottam róla semmit. Egészen mostanáig. Mert most, midőn e bejegyzést írom, hirtelen ötlettől vezérelve rákerestem a Facebook-on. Elmosolyodtam. Borzalmas egy világ, amiben ma élnünk kell, de az ilyen élmények picit feledtetik a bút és bajt. Megtaláltam!

Szóval, ott rohadjon meg az sok tehetségtelen ribanc, akik ma már nem a láb-közötti testtájuk tudásával akarnak öt perc hírnevet szerezni, hanem azzal, hogy áldozatnak maszkírozzák magukat, amiért akadt olyan hímnemű egyed, aki abba beléhelyezte a bizalmát, és azok a mentális hajléktalan női személyek is, akik e gerjedelmet táplálják, akik nem képesek felfogni, hogy a kapitalizmus alapja a kereslet-kínálat viszonyának egyensúlya. A kurvanénik hírnévre vágytak. Hallották, hogy van egy (volt ott több is!!!) ember, aki rövid szexuális együttlétért cserébe a legtehetségtelenebb repedtsarkúból is dívát csinál.

Szerintem, ha itt valaki áldozat, az Weinstein. Már elnézést, de az áldozati státuszra jelentkező riherongyok zöme olyan tehetségtelen, hogy akkor sem érdemelne filmvásznat, ha aranyból lenne a punija. Ráadásul olyanok csinálják a purparlét, akik egész életükben a valódi áldozatokon és a hétköznapi életet élő nőkön röhögtek, akiket lúzereknek tartottak.  

Életünket elfedi a sok pomádé, az alakoskodás. Megtagadjuk őszinte vonzalmainkat, hogy belesimulhassunk abba a hamis képbe, amelyet Holywood vetít a valóságra. Elvetjük a nemi különbözőségünkben megnyilatkozó szentséget, amely emberlétünk szubsztanciája. Félek, nagy árat kell majd ezért fizetnünk.