Már a tudatlanoknak, mert nekünk, akik vesszük a fáradságot és képezzük magunkat, pallérozzuk az elménket, nekünk az ő tudatlanságuk egyáltalán nem áldás. Főleg azért nem, mert a liberális demokráciában a tudatlansággal egyrészt kérkedni kötelező, sőt tudatlannak lenni erény, másrészt e tudatlanság mellé mindig párosul valamilyen alantas indíttatású, irracionális emóció.

A liberális demokrácia, amelyik nem más, mint a proletárdiktatúra XXI. századra szabott változata, a hitvány, morális értékrendet hírből sem ismerő, silány értelmű embertípus kialakulásának és látszólagos uralmának társadalma. A társadalmi nemekről szóló elmebaj diszciplínává emelése, a matematika rasszista tudománnyá kikiáltása, az értelem legalsó szintjét képviselő emberek primátusát minden (többnyire aljas) eszközzel propagáló metodika mind ezt példázza.

Gyűlölök ebben társadalomban élni. Legfőképpen azért, mert elveszi a lehetőséget a jövő nemzedékétől, mert pusztító kórsággal fertőzi meg gyermekeinket. Amerikai matematikusok valamilyen társasága kijelentette, hogy a matematika és annak oktatása rasszista, mert a jobb társadalmi körülmények közül érkező gyerekek hamarabb képesek megoldani az adott kor szintjéhez mért feladatokat. Ezért bevezetik a „szociális igazság” fogalmát a matematikaoktatásban. Vagyis, ha a gettóból jött néger gyerek szerint a 2x2 az 3, akkor az onnantól kezdve három és kész.   

A liberális demokrácia tehát már nem társadalmi osztálykülönbségeket akar eltörölni, mint a proletárdiktatúra, amelyből fakad, hanem az értelembelieket. Azt pedig természetéből adódóan nem úgy teszi, hogy a hülyéket fejleszti az okosabbak szintjére, hanem az okosabbakat kényszeríti rá, hogy a hülyék igazságát vallják. Ma már nem az a mondás igaz, hogy „a tudás hatalom”, hanem az, hogy „a tudatlanság hatalom”.

Ám minél inkább gyakorolnak nyomást ránk, az értelmes gondolkodást mindenekfelett preferálókra, annál inkább ragaszkodunk hozzá. „És mégis mozog a föld!” – ordítjuk bele a pofájukba Galilei szavait. Amikor pedig a rosszindulat gyúelegyével átitatott tudatlanságuk máglyáján elégetnek minket, „Sancta simplicitas!” (Jan Hus – Husz János) felkiáltással ajkunkon távozunk.

Választhatunk. A tudatlanság elleni szélmalomharc és a hallgatás között. Utóbbi esetében nyugalmunk lesz tőlük, az emberi civilizáció elpusztítóitól. Sorstársaim közül sokan választják ezt, különösen az idősebbek, a bölcsebbek. Én képtelen vagyok. Így hiába tudom pontosan, hogy nem leszek túl népszerű ezen írásomban kifejtett véleményemmel, de kötelességemnek tartom a tudomány szenvedély- és ideológiamentes szolgálatát.

Habár az intézményesített jogalkalmazás világszerte mindent megtesz a jogtudomány devalválásának érdekében, azt ez idáig nem sikerült elérnie, hogy az egyes államok egységes jogrendjei ne szolgálják többé azokat a társadalmi ideológiai konglomerációkat is, amelyek éppen annak felszámolására törekszenek.

Bármit gondoljon magáról az önérzetes kisember, a törvények összességében őket védik, nem a törvényeken sokszor felülálló hatalmasokat és a minden szabályra köpő bűnöző életmódot folytatókat. Amennyiben érvényesülne a kispolgár belső lelki káoszból született értékrendje szerinti „igazság”, nem lenne a magatartásunkat egységes mércével mérő szabályrendszer. E rendezettség nélkül legelőbb a gyermekek és idősek esnének áldozatául az anarchia tombolásának. Az övéktől eltérő, azaz jobb életkörülmények között élőkre sanda szemmel néző kisember pedig felülve mindenféle intrikáknak, fegyvert ragadna, majd a „ki kardot ránt, kard által vész el” elv szerint meghalna.

A patrónusaik pedig, akik addig felhasználták a tudatlan tömegek dühét, röhögnének a markukba, mert ők túlélnék. És túlélnék azok is, akiknek lételeme a szabályok figyelmen kívül hagyása és áthágása. Pont azok szenvednék el a legsúlyosabb veszteségeket, akiket frusztráló helyzetük irracionális cselekedetekre ragadtatott.

A sztereotípiák hálójában vergődő azon emberek és csoportok, akiket egész életükben irányítottak, akiknek sosem volt lehetősége saját kézbe vennie a sorsa irányítását, nem rendelkezik, nem rendelkeznek annyi tudással, hogy felfogja/felfogják, amit ő(k) igazságérzetként ismer(nek) fel önmagában/önmagukban, az a valóság súlyosan torzított változata.

Ma, amikor viszonylag tűrhető életkörülmények vannak, - legalábbis a korábbiakhoz képest – egyre nagyobb hangsúlyt kap az a minden valóságalapot nélkülöző nézet, hogy a jobb anyagi körülmények között élők mind rossz emberek. A szegény az jó, a gazdag az rossz. A bolsevizmus, a proletárdiktatúra idején is ezt mondták. Volt is nagy vérengzés.

Egyébként ezt a zsigeri rosszindulatból táplálkozó sztereotípiát éppen azért igyekeznek táplálni a társdalom elérhetetlen magasságú csúcsán lévők, mert a gazdaságilag egyre erősödő polgári réteg veszélyt jelent a hatalmukra. A jól manipulálható és a megélhetés szempontjából legkedvezőtlenebb helyzetben lévőket most arra használják, hogy a kielégítő életszínvonalon élő polgárságot lehetőség szerint elpusztítsák.

Állításomat igazolja az USA-ban előállt polgárháborús helyzet, ahol minden szobrot ledöntenek, amely fehér embernek állít emléket, a „fekete életek is számítanak” felkiáltással. Ugyebár az USA-ban az afroamerikai és latino „kisebbség” jelentik a marginalizálódás okán frusztrált és indulatos csoportokat. A fehérek genetikusan kódolt rasszizmusa jó hívó szó a tudatlan és agresszív tömegek számára. Ugyanez a metodika fedezhető fel a migránsbarátnak mutatkozó európai balliberálisoknál.

Mondok egy mindenki számára érthető példát: Miközben nincs komolyabb társadalmi felháborodás a banki hitelek szabálytalanságait, sok esetben bűncselekményeket eltusoló bírósági ítéletek ellen, addig egy jelentéktelen, ám tehetős, - de nem csúcsgazdag! - alvilági figura autóbalesetbeli szerepét nem a kisember ízlése szerint megítélő, egyébként jogilag helyes bírói értékelés országos hisztériát vált ki. A topgazdagok által üzemeltetett médiumok pedig hergelik a csőcseléket.

Tehát azok, akik a saját elkeserítő helyzetük okán minduntalan prezentálják az emocionálisan túlfűtött kisembert, éppen azzal a társadalmi csoporttal kerülnek szembe, amely garantálhatná az ő felemelkedésüket is. Ám kettejük konfliktusa azoknak kedvez, akik viszont nem örülnének a gazdasági értelemben stabil helyzetbe kerülő kiszolgáltatottabb néprétegeknek, ami az viszont az ő pozíciójukat rontaná.      

Elmagyarázom!

A szocializmus ideológiáját kidolgozó Marx és Engels szerint az abszolút igazságos és minden téren egyenlő emberek társadalma a gazdaságilag legerősebb kapitalista állam továbbfejlődéseként születhet meg. Ezt nevezik „a legerősebb láncszem” elméletének. Ezzel szemben Lenin megalkotta „a leggyengébb láncszem” elméletét, amely szerint a legelmaradottabb társadalomban, - és itt a cári Oroszországra gondolt – jöhet létre leghamarább a szocializmus, mégpedig permanens forradalom útján.

Nos, vélhetően sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha Lenin és Trockij állama létrejön. Elméletük helyességét nem sikerült igazolniuk, mivel mindketten elhaláloztak, mielőtt gyakorlatba ültethették volna. A hatalmat megkaparintó Sztálin viszont szocializmus néven egy proletárdiktatúrát hozott létre, amely nagyon, de nagyon nem azonos a permanens forradalom eredményeként létrejövő polgári értékrendű osztálynélküli társadalommal.

Ezzel szemben Marx és Engels elmélete annyiban beigazolódott, hogy láthatóan a gazdaságilag erős államokban (például Németországban) él a legkevesebb marginalizálódott helyzetű ember. Ez leginkább annak köszönhető, hogy van egy jó anyagi kondícióban lévő középréteg, amely a német társadalom legnagyobb létszámú csoportja. Az ő gazdasági erejük akkora felhajtóerő a teljes társadalom számára, hogy még egy olyan iszonyatosan romboló szociális katasztrófát is képesek kontrollálni (egyelőre), amit a migránsok inváziója jelent.

A világot uraló gazdasági fantomhatalom nem nézi jó szemmel a német példa ragadósságát, különösen a volt szocialista országok dinamikus gazdasági növekedését. Ugyanis éppen ezek az országok azok, amelyeknek lakói már találkoztak azzal a metodikával, amit most a liberális nyugati demokráciát irányítók alkalmaznak. S mint amolyan, különösen szenzitív mérőműszerek, előre jelezhetik – és jelzik is – a bajt.

Kétségtelen tény, hogy ebben mi, magyarok járunk az élen, mi reagálunk legérzékenyebben a társadalombutító diktatúrákra. Ezért is ér minket annyi inzultus a világot gúzsba kötő háttérhatalom csahosai részéről. Kihasználják azt az évszázados magyar sajátosságot, hogy a magyarra a másik (a hazát bármikor elárulni kész) magyar a legveszélyesebb. Mindezek okán természetesen nálunk teszi leginkább élhetetlenné a mindennapokat a legalsó társadalmi réteget hisztérikus állapotba izgató propaganda.

Erőnket mutatja azonban, hogy egyelőre ellenállunk. Sőt, úgy tűnik, a jövő évi országgyűlési választásokon sincs esélye kormányzati pozíciót szereznie a társadalmi elmebajt gerjesztő és terjesztő balliberálisoknak. Mégsem vagyok optimista. Hiszen azoknak, akik az emberi társadalmat a háttérből irányítják, bármit megér, hogy az akadékoskodó magyarokat eltakarítsa az útból. S tehetik mindezt úgy, hogy senki nem fog értünk egy jó szót sem szólni.

Nemrég Rómában egy parkból vízágyúzták ki a migránsokat. Velencében tűzparancs van érvényben az allahu akbarozó muszlimok ellen. Egy rohadt mukkot nem hallani fasizálódó olaszokról a világsajtóban, nincs rendkívüli ülés az Európai Parlamentben, nem jajveszékel az aktuális senki, akit az USA az ENSZ élére ültetett. Bezzeg, amikor a magyar határt és az azt őrző rendőröket allahu akbarozó muszlimok felfegyverkezve támadták, mi pedig vízágyúval oszlattuk őket, azonnal visítani kezdett az ENSZ-vezető nevenincs senki, az EU, az USA, szóval mindenki, akit csak dróton rángatni tud a háttérhatalom.

A mai napon Angela Merkel kijelentette, azért indultak el a menekültek Nyugat-Európába, mert mi, magyarok megtévesztettük őket. És ezt az alja pribéket hamarosan újraválasztják Németországban, ami egyébként még így is a kisebbik rossz. Aljas hazugságát pedig holnaptól az összes hazai és külföldi balliberális fújni fogja, ahogyan a minket leterroristázó leköszönő holland nagykövet mondatait átvette szinte az összes ellenzéki párt Magyarországon.

A francia elnök, Macron éppen turnézik a volt keleti blokkban és reanimálja a kisantantot, amelyet eszközként kívánnak felhasználni Magyarország és Lengyelország elszigeteléséhez. Vajon mi a végső cél? Akármi is, a megvalósulása utáni Európában ők nemigen akarnak olyan országot, amit Magyarországnak hívnak. És biztosan tudhatjuk, hogy legalább másfélmillió magyar állampolgár van, aki attól lesz boldog, ha ez bekövetkezik.

Képtelenek felfogni csekélyke értelmükkel, hogy ez a játszma éppen arra megy ki, hogy ők továbbra is egy állandó gyámság alatt álló, alulfizetett proliknak egy olyan széles rétege maradjanak, akiket veszett kutyákként bármikor be lehet vetni a fejlődés ellen.