Választásaink

Manapság egyre többet találkozzunk ezzel az ellentétpárral. A végletekig differenciálódott emberi társadalmunkban egy nagyon is egyszerű és kézenfekvő választási lehetőség. Talán túlságosan egy is egyszerű, mondhatni, leegyszerűsített. Hiszen ebben a felvetésben szó sem lehet valódi választásról. Épelméjű ember nem voksolna a diktatúrára. Marad tehát a demokrácia, mint az egyetlen üdvözítő társadalmi berendezkedés.

Nekem ez az egész bűzlik. Valahogy nehéz elfogadnom, hogy az egyre bonyolultabbá váló emberi társadalom legfontosabb kérdésére ilyen egyszerű és magától értetődő (szinte tolakodó) válasz adható. Kétkedésem okán szólítottak már fel, hogy mondjak valami jobbat a demokráciánál. Szoktak példálózni is nagyformátumú politikusokkal, közéleti gondolkodókkal, filozófusokkal, akik az elmúlt alig több mint félévszázad során megfogalmazták gondolataikat a demokráciáról.  Churchill a kedvencem:

„A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma - nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik.”

A kiváló angol hazafi és gátlástalan politikus mondatai nagyjából annyit jelentenek, hogy „bár a demokrácia nem tökéletes megoldás, de nincs jobb”. E kivételes államférfi ebbéli vélekedését aztán átvette boldog, boldogtalan és úgy mantrázzák, mint a buddhisták az om mani padme hum bódhiszattvát, vagyis egy imádságot.

Minekutána pedig számomra minden vallási természetű társadalmi jelenség, vagy annak csoportidentitásban manifesztálódott formája ellenszenves, sőt utálatos, nem vagyok hajlandó elfogadni a demokráciát, mint egyetlen üdvözülési lehetőséget az egyén számára az emberi társadalomban. E státuszomban nincs más választásom, mint eleget tenni a felszólításnak és felmutatni alternatívát a demokráciával szemben.

Szerintem ez nem is olyan túl bonyolult feladat, csak meg kell határoznom néhány alapvetést, amelyből kiindulva eljutok a demokráciánál üdvözítőbb társadalmi berendezkedéshez.

Első és legfontosabb, hogy tisztázzuk, a demokráciának nem a diktatúra az ellentétpárja. Ergo ezen ellentétpár felállítása a valós társadalmi mozgások és mozgásigények korlátozása, a társadalmi viszonyok súlyos torzítása, leegyszerűsítése.

Második, hogy ezt az elvet a pluralizmusból vezetem le, amely a társadalomnak azt a természetes állapotát jelenti, ahol a hatalomnak és a befolyásnak számos alapja és forrása van. Vagyis a pluralizmusban több különböző társadalomszervező törekvés egymással versengve egyszerre létezik.

Harmadik, hogy a pluralizmus kizárja a mai liberális demokráciát a valódi demokráciák sorából, végtére is a liberális demokrácia a kizárólagosság elvén alapuló, a más világnézetet megbélyegző, azt démonizáló, vallási természetű, dogmatista társadalmi berendezkedés.

 A liberális demokrácia olyan, mint a mesebeli kisgömböc, felfal mindent, ami az útjába kerül, vagyis ideológiájába beépíti az összes hasznos és pozitív társadalomelméletet, majd ezeket úgy értelmezi át, hogy saját torz világképét alkalmas legyen propagálni. E metodika teremtette meg azt a fajta demokrácia felfogást is, amely szerint minden demokrácia, ami az emberek többségének jó vagy elviselhető.

Miután pediglen mára kiderült, hogy a liberális demokrácia számtalan olyan tulajdonságot mutat fel, amely a többség számára elfogadhatatlan, dogmatista véleményterrorral, nyilvános megszégyenítéssel, megbélyegzéssel kényszeríti a nagyszámú tőle elfordulót álláspontja feladására. E szentségtelen tevékenysége során teljes mértékben igyekszik kiirtani a tudományos gondolkodást a társadalom hétköznapjaiból.  

Valamikor nagyon sokat használtunk egy szót. Imperialistának neveztük a kapitalista nyugatot. A szó a görög autokrácia római megfelelője, autokrata azt jelenti,  „magát kormányzó”. Imperializmusnak (vagy autokráciának) azt a társadalmi (politikai) rendszert nevezzük, amelyben a politikai hatalom alapja az erőforrások feletti rendelkezés, a hagyomány vagy a személyes karizma.

Az imperializmust vagy autokráciát igazságtalan társadalomnak tartottuk éppen azért, mert a termelőeszközök feletti uralom néhány kivételezett kezében összpontosult. Az autokrácia diktatúrától való különbözősége abban áll, hogy előbbiben vannak szabad választások és jogrend, amelyben az állam minden polgárát azonos jogok illetnek meg, s a törvény előtti egyenlőség elve működik.

Az imperializmus tehát nem volt diktatúra, hanem autokrácia volt. Igen ám, de mi változott azóta? Megmondom: semmi! A nyugati társadalom pont úgy működik, mint régen és ez a tudomány mai állása szerint nem demokrácia, hanem autokrácia. Ugyanis a kapitalizmusban nem létezik abszolút egyenlőség az emberek között. Mindig lesznek gazdagok, aki nagyobb mértékben képesek befolyásolni a társadalmi változásokat, mint a szegényebbek.

S ha ezt az autokráciát már Churchill korában is demokráciának nevezték, akkor mi vajon a vegytiszta demokrácia? A demokráciában a termelőeszközök, a kritikus erőforrások felhasználása, működtetése közösségi döntésen alapszik. És nem csupán elvben, de a gyakorlatban is. Ebből világosan levezethető, hogy a képviseleti demokrácia nem valódi demokrácia, csupán az autokrácia egy olyan formája, amely a legkisebb társadalmi feszültség irányába való haladást tekinti a hatalom fenntartása eszközének.

Vagyis a termelőeszközökhöz csak kisebb mértékben, vagy nem hozzáférő rétegek elégedetlenségét tartja egy bizonyos szinten szociális juttatásokkal, éppen elviselhető bérekkel, szólásszabadságként aposztrofált vakvilágba pofázás engedésével, illetve az értékrendjük erőszakos megváltoztatásával. Ez utóbbi az anyagi javak (lakás, autó, okostelefon) kizárólagos értékként való megjelenítését jelenti.  

Ezzel szemben a demokrácia legfőbb jellemzője, hogy szilárd morális értékrenddel rendelkező, egyenrangú egyének társadalommá szerveződése. Ahol a kiválóság, mint termelőeszköz a közösség érdekeit szolgálja, s az individuum jutalma a az elvonatkoztatott társadalmi megbecsülés, nem pedig anyagi javadalmazás.

Meg lehetne, persze, kérdezni, hogy miért a kiváló dolgozzon a restek megélhetéséért. Erre azt válaszolnám, hogy a kiváló ember rendelkezik a Platón által megfogalmazott négy fő erénnyel, az igazságossággal, bölcsességgel, bátorsággal és mértékletességgel. Ezek személyében megvalósuló egyensúlya a kiválót nem a saját kiválósága termelte bárminemű haszon értéke foglalkoztatja, hanem saját személyének kiteljesedése a közösség érdekében kifejtett tevékenysége folytán, amelynek jutalma a közösség megbecsülése. S amint azt Platón mondja, az eszmei, erkölcsi, hitbeli dolgok magasabb rendűek, mint az anyagiak.

Nos, én így válaszolom meg, mi jobb, mint a demokrácia. Egyrészt azt állítom, hogy amiben most élünk az nem demokrácia. Ezen véleményemet támasztják alá Arisztotelésznek, Platón tanítványának szavai is:

 „A demokrácia például úgy keletkezett, hogy az egy bizonyos szempontból egyenlőeket általában egyenlőknek vették (azért, mert valamennyien egyformán szabadok, azt gondolják, hogy most már minden tekintetben egyenlőek);…”

 Másrészt azt is állítom, ha ez szerintetek mégis demokrácia, akkor az az utópisztikus társadalom jobb nála, amit már Platón is leírt és aminek megvalósulása kizárólag az emberi erényesség függvénye. Van tehát jobb, csak nincs rá igény. Az emberek jelentős többségének inkább elérhetetlen az erényes élet, mint a nagy gazdagság.  

Végezetül sokadszorra is felidézem Platón szavait Az állam című műve VIII. könyvéből:

„A szertelen szabadság, úgy látszik, szertelen szolgaságba csap át, magán-, és állami életben egyaránt. […] Hihetőleg a türannisz nem más alkotmányból, de épp a demokráciából születik, a szertelen szabadságból támad a legvégső, legbőszebb szolgaság.”

Platón mindezek okán úgy vélte, hogy a demokrácia a csőcselék uralma (oklokrácia), azoké, akik a szabadságot megfelelő erények hiányában a szélsőségességig fokozzák, s így a szabadságból szabadosság lesz. Megjegyzi, a demokráciában mindenki a gazdagságot és a gyönyört keresi, ami káoszhoz, majd türanniszhoz vezethet.

Aki ezt nem látja például az Európai Unióban, az vagy vak, vagy hülye.