Itt ülök fenn és lógatom a lábam az Apothetai-on, a „kitevés helyén”, alant szélesen terül el az emberek alkotta közösség élettere, s közben merengek az ottaniak dolgain. Olyan témákról, melyeknek része voltam én is, amelyek meghatározták az én sorsomat is. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy foglalatosságom a hiábavalóság Mount Everestje, mégis jóleső érzés hazagondolni, felidézni az egykor volt közös világunk mindennapjaiban a közösség figyelmére igényt tartó események kiváltotta társadalmi hatásokat innen, a magyar valóság napról napra újrateremtődő Taigetoszáról.

Kitettek. Engem is, mint sokan másokat. Nem vagyunk arra világra, az ő világukra elég életképesek. S ezt a számunkra oly dühítően elkeserítő helyzetet minden egyes reggeli ébredés után át kell élnünk annak számtalan viszontagságaival, egészen az éji álom eljöveteléig.

Akár Prométheusznak, ki az emberek számára ellopta a tüzet az istenektől, s ezért a Kaukázus hegyére kikötözve el kellett szenvednie, hogy Ethon, a hatalmas sas naponta szétmarcangolja a máját, ami másnapra ismét visszanőtt, hogy a szenvedése így eltartson harmincezer évig, mint azt Zeusz rendelte, nekünk is el kell szenvednünk minden egyes napon a társadalomból való kitevést, miközben sehol nem látszik egy Héraklész, aki megszabadíthatna minket, mint Prométheuszt.   

Aki esetleg nem ismerné a Taigetosz történetét, annak elmesélem néhány mondatban: Az ókori görög városállam, Spárta határában volt egy hegy, amit Taigetosznak hívtak. Ide vitték fel azokat a csecsemőket, amelyeket a vének alkotta törzsi tanács (phülé) életképtelennek ítélt, akár testi fogyatékosság, akár idő előtt születés okán. Innen ered az idétlen szavunk is, ami az idő előtt születettre, vagyis az időtlenre vonatkozik.

Szóval, volt egy hely odafönn a hegyen, ahová a szülő kitehette (apotheszisz=kitevés) újszülöttjét, ha az alkalmatlannak bizonyult felnőni a társadalomban. Ezt a spártai gyakorlatot vették aztán át a túlnépesedett többi városállamok is, azzal a különbséggel, hogy a „kitevéshez” már nem volt szükség a törzsi tanács ítéletére, vagyis a szülők eldönthették, hogy felnevelik-e gyermeket, avagy sem.  

S hogy miért érzek így? Hogy miért érzem magam kitettnek ebben a társadalomban? – mindjárt elmesélem, de előbb még arról ejtenék pár szót, miért éppen ez a metafora jutott eszembe jelen helyzetemről.

Történt ugyanis, hogy a kormány a korábban a KLIK-et ért és annak megszűnését is eredményező kritikákat meghallgatva, a pedagógiai szakszolgálatok működését segítendő módosította a köznevelési törvényt. Ennek értelmében a beilleszkedési, magatartási és tanulási nehézségekkel küzdő (BMTN) tanulókat is osztályozni fogják a jövőben, noha eddig a kategóriájuk sem létezett, nemhogy érdemjegy osztogatása a tudásszintjükre.

Ezt, a szakmailag egyébként indokolt és előremutató lépést értékeli úgy a balliberális oldal, hogy kvázi a Taigetoszra teszi ki ezeket a gyereket a kormány a törvénymódosítással. Nem szeretnék senkit untatni a pedagógiai szakszolgálatok körébe utalt, különböző speciális ellátást igénylő tanulók csoportjai kategóriáinak felsorolásával, de meg kell jegyeznem, hogy az ellenzék komplett idióták gyülekezete.

Ugyanis, bár a törvénymódosítás világosan fogalmaz, a liberális horda sivalkodó aggodalma olyan pedagógiai fejlesztési területek tanulóiért is szól, akiknek a státusza nem változik. Gondolok itt a sajátos nevelési igényű (SNI) tanulókra, akiket az ellenzék a zászlajára tűzött, mint a kormény Taigetoszától megvédendőket.

Lássunk tisztán: Az SNI (sajátos nevelési igény) egy „ZAVAR”, a BMTN (beilleszkedési, magatartási és tanulási nehézség) pedig csupán egy „NEHÉZSÉG”. A zavar és nehézség viszonya olyan, mint a bűncselekmény és szabálysértés, illetve a műtét és gyógyszeres kezelés viszonya. A nehézség egy enyhébb fokú probléma.

Szó nincs tehát arról, hogy a pedagógiai szakszolgálatok hatáskörébe utalt tanulói kategóriákat akarnák valamiféle tortúrának kitenni!

A manóba, mégis muszáj leszek tisztázni a pedagógiai szakszolgálatok szerepét!

Tehát a pedagógiai szakszolgálati intézmények működéséről a 15/2013. (II. 26.) EMMI rendeletben foglaltak alapján tudhatunk meg ezt-azt.  Például, hogy tíz feladatkört jelölt ki részére az állam:

a gyógypedagógiai tanácsadás, korai fejlesztés, oktatás és gondozás,

a fejlesztő nevelés,

szakértői bizottsági tevékenység,

a nevelési tanácsadás,

a logopédiai ellátás,

a továbbtanulási, pályaválasztási tanácsadás,

a konduktív pedagógiai ellátás,

a gyógytestnevelés,

az iskolapszichológiai, óvodapszichológiai ellátás,

a kiemelten tehetséges gyermekek, tanulók gondozása.

Történt egyszer, hogy a jogalkotó erősen liberális kedvében úgy határozott, hogy az egyes, társaitól valamilyen okból lemaradó tanulókat normál osztályokba kezdte járatni. Rendelkezését magyarázó érvek között szerepelt a szegregáció elutasítása, illetve a felnőtt társadalomba való könnyebb integrálódás elősegítése az által, hogy az úgynevezett normálisok között szocializálódik gyermekkorától.

A szegregációt most hagyjuk, de az integrálódásról mondanék pár gondolatot.

A szakmán belül is megoszlanak a vélemények, hogy a társaitól egyes területeken elmaradó tanulónak használ-e normál iskolába járni, vagy árt. A gyerekek olykor nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Például csúfolják a testi vagy értelmi fogyatékost. Ez okozhat súlyos frusztrációt és pszichés állapotbeli romlást, de eredményezheti a hozzáedződést, illetve a felek részéről egymás megszokását, elfogadását.

Én nem foglalnék ebben állást, noha éppenséggel szakmabeli vagyok és két éve részt vettem egy tudományos munkában, amely a szakszolgálatok tevékenységét elemezte. Van tehát rálátásom, de úgy vélem, általánosítani nehéz, mindkét esetre van példa. Szerintem teljesen egyénfüggő, hogy kinek használ és kinek árt az összezárás.

A balliberálisok természetesen, - hiszen ők találták ki – a különböző készségi és képességi szinten álló tanulók együtttanítása mellett érvelnek. Ez egy védhető és szakmailag helyes álláspont. Éppen ezért nem értem, miért vernyákolnak ilyen éktelenül most.

Amennyiben tehát beilleszkedési, magatartási és tanulási nehézséggel (BMTN) küzdő gyerekek felnőtt társadalomba való integrálódását tartjuk szem előtt, akkor vajon mikortól kell elkezdenünk teljesítményt elvárni tőlük és azt értékelni? Hm?   

Esetleg majd a leendő munkaadójuk is úgy adjon részükre munkabért, hogy nekik nem kell elfogadható szintű produktumot előállítaniuk, mert a valamilyen szintű feladatvégzés elvárása Taigetosz? Ne vicceljünk már! Ilyen társadalom nincs. Akit munkaerőként alkalmaznak, annak el kell végeznie a munkáját, ha a fizetést akar kapni. Slussz.

Hiszen éppen ez lenne az együtttanítás lényege, hogy az eltérő készségekkel rendelkező és eltérő képességű tanuló is visszajelzést kapjon, mint a többi gyerek, s ha nem akarjuk őket egyazon térben szegregálni (elkülöníteni, megkülönböztetni), akkor éppen úgy, mint a normál képességűek, tehát érdemjegyet kapva.  

Ez olyan tiszta és világos, hogy bárki, aki veszi a fáradságot és önállóan gondolkodik, az belátja mondandóm igazát. És itt újra megerősíteném, a valamilyen zavarban szenvedő vagy fogyatékos gyerekekre a törvénymódosítás nem vonatkozik! Az ő minősítésük továbbra is speciális szakmai kritériumok szerint zajlik.

Miért hát a fülsértő ajvékolás? Mire a Lomposok feljelentése? Miért fordul bárki is e törvénymódosítás kapcsán az Alkotmány Bírósághoz normakontrollért? Mire ez a megszámlálhatatlan elmebeteg komment a hírportálokon? Mire a mélytudatlanságról árulkodó posztok észnélküli megosztása a facebook-on?

Eh, ez a világ menthetetlenül a szubnormálisoké lett, nekik van a legnagyobb hangjuk, s ők fújják azt a fals nótát, amit a dekadenciában fuldokló nyugat liberális demokráciának nevez, s amire az önálló gondolkodásról leszoktatott, a minimalista szemléletet eszményként imádó kisember verejtékig ropja.

Elgondolkodott már valaki azon, hogy ebben a fene nagy liberális demokráciában sokkal több tabutéma van, mint a szocializmusban volt? Manapság annyira kell figyelnie az embernek, hogy miről vagy kiről mit mond, mert úgy szaporodnak a különféle, mindenre érzékeny humán csoportosulások, mint a bolondgomba.

S persze mindegyik mögött azonnal ott terem egy balliberális testőrkórus, amelyik felmondja nekünk, hogy mit és miért nem szabad szóvá tennünk az általuk oltalmazottakkal kapcsolatban. Legyenek azok speciális igényű tanulók, muszlim népvándorlók vagy törvényeket kijátszó egyetem.

E mögött a nagy érzékenységóvás mögött egyetlen elv munkálkodik: az uniformizálási hajlam, a másként gondolkodás elpusztításának mindenáron való akarása, amely mindig is markáns jellemzője volt a baloldali gondolkodásnak. Igyekeznek kiirtani a társadalomból minden olyan elemet, amelyik a különbözőségekből fakadó természetes hajtóerőt biztosítja.

Gyűlölik az élsportot, mert a versengés az emberi teljesítőképesség határainak feszegetését eredményezi, s mint ilyen, a fejlődés irányában hat. Az önállóan gondolkodó, művelt emberekre rászabadítják a hónaljszagú lumpen prolikat, akik alantas fajtájuk minden zsigeri aljasságával támadnak a közösségi oldalakon.

Hovatovább ott tartunk, hogy a fizikai és mentális állapotának frissességére gondot fordító pallérozott elme szégyenkezni kényszerül, amiért különb a mihaszna, lusta dögöktől, akik sem lelki, sem testi épülésükre nem fordítanak gondot, akik egész életükben a kifogásokat keresték, mit miért nem tettek meg.

A liberális demokrácia pedig olyan egyenlőségre törekszik, amelyik nem a kiválóságban, hanem az alávalóságban látja a társadalmi azonosság lehetőségét. Ezért tesznek ki minket, a többet és jobbat akarókat naponta a társadalom Taigetoszára.