Azt mondják, ebből kell választanunk. Sőt, azt is megmondják, melyiket válaszd, ha jót akarsz. Úgyhogy, valójában nincs is választásunk. Így aztán, ha kiválasztottuk, amit kijelöltek számunkra, akkor nincs más dolgunk, mint abba a rendszerbe beleerőszakolni, - akár beleillik, akár nem - minden olyan kelléket és képességet, amely komfortossá teszi az életünket.

Ez tehát egy ellentétpár. Demokrácia vagy diktatúra. Jó vagy rossz. Ráadásul nem egyszerűen jó és nem egyszerűen rossz. A „jó”, mint a demokráciát minősítő jelző tovább fokozásaképpen megszületett a jók jója, a mindenekfelett álló jó, a Liberális Demokrácia. Na, ez aztán annyira jó, hogy hozzá képest a rossz sem szimplán csak rossz, de nagyon rossz. És ebben a „nagyon”-ban benne van minden: fasiszta (naná!), antiszemita (az aztán végképp!), médiagyilkos (ha nem finanszírozza a politikai ellenfél orgánumait), egyetembezáró (ha számon kéri a törvények betartását), hazafias (őőő … izé…), mindegy, akkor is fúj hazafias!  

Vagyunk néhányan, akiknek a felajánlott választási lehetőség nem felel meg. Nem tetszik és kész! Természetesen nem akarunk diktatúrában élni, mert éltünk már és köszönjük szépen, elég volt annyi. Ám az a demokrácia, amit kínálnak, amibe beleerőszakoltak már mindent, sok-sok olyat is, ami nem illik bele, szintén nem kell. Nekünk ez nem választás, túl azon sem, hogy igazából nem is engednek választani, mert, ha mást merünk mondani, akkor mindenféle bélyegeket kapunk a demokratáktól.

Hagy meséljek el egy történetet!

1989 őszén híre ment székes fővárosunk széles néptömegeinek körében, hogy jön a rencerváltás. - Nem mondod, Erzsikém, tényleg? – Bizony, Margitkám, jön a kapitalizmus be, ide hozzánk is! - így évődtek a piaci kofák egymás közt a békásmegyeri csarnokban. Gondoltam, itt a lehetőség és a magamfajta reakciósok is végre szóhoz, esetemben egyetemi padhoz juthatnak. Nosza, be is iratkoztam a BME egyetemi előkészítő kurzusára, hogy majd kihasználva a hirtelen jött szabaccságot, egyetemre felvételizzek. Mert, hogy a szocializmusban nekem tilos volt. Bizony! Azt mondták, reakciós vagyok, tehát a rencer ellen szervezkedő, s mint ilyen, nem kerülhetek vezető beosztásba. A vezető beosztásba kerüléshez meg diploma kellett (többnyire), esetleg kommunista tömeggyilkos szülők. Utóbbim nem volt, így esélyem nem maradt, mivel a felsőoktatási intézményekből meg ki voltam tiltva.

A lényeg az, hogy végül csak bejutottam erre az egyetemi előkészítőre és ott csudás történeteket hallottam a demokráciáról. Olyan csudás történetek voltak ezek, amelyek homlokegyenest szembe mentek az én addigi tanulmányaimmal.

Én még úgy tanultam, hogy az athéni demokrácia volt a civilizáció legnagyobb vívmánya, s hogy igazságossága vetekszik a szocializmus igazságosságával, ami ugye, nagy szó. Szemben a csúnya spártai államberendezkedéssel, amely diktatúra volt egy gonosz király uralma alatt. Fúj!

Na, most ehhez képest ezen az egyetemi előkészítőn úgy tanították, hogy az athéni demokrácia azért veszett oda, mert egy becsontosodott kasztrendszer volt, amely a polgárainak nem kínált kiemelkedési lehetőséget, s nemhogy nem kínált, de eleve kizárta őket mindenféle előbbre jutási mozgásokból, ezért ezek a szerencsétlen athéni demokratizált népek átszökdöstek a spártai királyságba, ahol katonai vitézkedésük díjaként földhöz és ranghoz, vagyis felemelkedési lehetőséghez jutottak.

Ugye, nem csak én látom a párhuzamot az athéni demokrácia és a mostani liberális demokrácia között? Csak, hát, most éppen nincs hová szökni. A nagy büdös globális világrend szépen bekebelezett mindent, s ami rajta kívül maradt, az Kim Dzsungel, vagy, hogy a faxba hívják azt az elmeháborodott ferdeszeműt.   

És tényleg nincs választásunk! Akár tetszik, akár nem, ebben a globális rendszerben, a liberális demokráciának nevezett torz társadalmi létben kell valahogy túlélnünk. Igen, csak túlélnünk, mert egyébre ennek a demokráciának a keretei nem adnak lehetőséget.

Na, de ha már ellentétpárokkal kezdtük, említsünk meg néhány más ilyet is!

Amikor a jóságos (vagy nem) athéni demokrácia virágzott (vagy tombolt), az ellentétpár a következő volt: demokrácia vs oligarchia. Ugye, ismerős? Manapság egy gyakran hallott szó az oligarcha. Az ókori görög államokban tartomány urat jelentett. Arisztotelész megfogalmazása szerint az oligarchia kevesek uralma, aki nem kiválóságuknak, hanem a vagyonuknak köszönhették vezető pozíciójukat.

Hogy nekem erről miért a liberális demokrácia jut eszembe? Nem is értem.

De most őszintén, milyen demokrácia az, amelyben vagyoni alapon egyesek érinthetetlenek, olyan kiváltságokat élveznek, amelyek összeegyeztethetetlenek a demokrácia eszméjével és eszményével? Márpedig ebben a liberális demokráciában kizárólag a nem kiválóságukkal kiváltságokat élvező vagyonosak akarata érvényesül. E tekintetben a jelenlegi képviseleti demokrácia semmiben sem különbözik az athéni demokráciától, ahol a választásra jogosultak cserépszavazási látványosságban élhették ki az összes demokratikus jogaikat.

Nem csoda hát, ha ezek a szerencsétlenek átszökdöstek Spártába. Ám nehogy azt higgyük, hogy az ókori görögök csupán elszökdösésben fogalmazták meg a demokráciakritikájukat. Éppen az itt idézett Arisztotelész, a kor nagy gondolkodója volt az egyik, aki a kiválóan artikulálta a demokráciával kapcsolatos aggályait.

Politikai című művében így fogalmaz: „A demokrácia például úgy keletkezett, hogy az egy bizonyos szempontból egyenlőeket általában egyenlőknek vették (azért, mert valamennyien egyformán szabadok, azt gondolják, hogy most már minden tekintetben egyenlőek); az oligarchia pedig abból, hogy azokat, akik csak egyvalamely szempontból nem egyenlőek, általában is egyenlőtleneknek tartják (mivel vagyoni szempontból egyenlőtlenek, általában véve is olyanoknak képzelik őket.)”

Ezt akár Marx és Lenin is mondhatta volna. Mondták is a szerencsétlenek. És hát pont annyira baromság volt a XIX-XX. században, mint volt az időszámításunk előtti IV. században is. Nil novi sub sole! (Nincs új a nap alatt.) Abban az időben, mármint a Marx és Lenin idejében az ellentétpár a szocializmus és kapitalizmus volt. Jó és rossz, demokrácia és diktatúra. A szocializmusból nézve a kapitalizmus diktatúra volt, mert a burzsoázia, a XIX. századi oligarchia kizsákmányolta a munkásosztályt, amelynek jogai valóban nem voltak semmi módon garantálva.     

Minekutána pedig a szocializmust előszeretettel mérték megalkotói az athéni demokráciához, pontosabban annak idealizált változatához, ugyanazokban a hibákban szenvedett, mint elődje.

Persze, nem tudhatjuk, mi történ volna, ha háborús készülődés nem akadályozza meg Trockij és Lenin közös gyermekét, a bolsevikok indította permanens forradalmat abban, hogy végül polgári forradalomban, mint a leginkább kívánatos demokratikus aktusban csúcsosodjon ki. Elvégre Európa nyugati felét is a polgári forradalmak juttatták el abba az állapotba, amikor a konzervatív politikum képes volt integrálni a humanizmus eszméit, a liberalizmus legjobb hagyományait. Trockij és Lenin pontosan ugyanezt képzelte el azzal a jelentőségteljes plusszal, hogy a munkásosztályt társadalomformáló tényezővé kívánta emelni.

Mint azt jól tudjuk, Trockij és Lenin elbukott. Az irányítást Sztálin vette át, aki a szocializmust a platóni értelemben vett kiválóság általa elkorcsosított elméletét ültette gyakorlatba.    

Platón a demokráciával szemben megfogalmazott kritikájában a mértéktelenséget, valamint a gazdagság és gyönyör hajszolását említi, mint olyan okokat, amelyek a demokráciát végül diktatúrába, türanniszba vezetik.

„A szertelen szabadság, úgy látszik, szertelen szolgaságba csap át, magán-, és állami életben egyaránt. […] Hihetőleg a türannisz nem más alkotmányból, de épp a demokráciából születik, a szertelen szabadságból támad a legvégső, legbőszebb szolgaság.”

Platón tehát a mértékletességet, mint a négy fő erény (igazságosság, bölcsesség, bátorság, mértékletesség) egyikét mindenekfelett álló kívánalomnak tekintette. Ezzel szemben a sztálini kiválóság a munkásosztály osztályharcát sikerre vinni képes személyben megnyilvánuló tehetség és lehetőség e személy saját maga általi megragadását, mint össztársadalmi érdeket jelentette. Vagyis Sztálin saját magára, mint a kiválóság, a szocialista embereszmény megtestesítőjére gondolt.

A szocializmus aztán váratlanul szép csendben kimúlt. Aztán kiderült, hogy amit mi demokráciaként éltünk meg, valójában diktatúra volt. Huszonhét éve éltünk értékrendünket elveszítve abban a hitben, hogy a diktatúra áldozatai vagyunk. Aztán meghalt Fidel Castro, és mindazon nyugati hatalmasságok, akik minket a diktatúra áldozataivá tettek, kijelentették, Castro nagyember volt.

Akkor ez most hogy is van? Mégsem volt diktatúra a szocializmus? Akkor mi a semmiért adtuk fel az értékrendünket? Igen is, meg nem is.

Mert időközben a nyugati demokrácia, a kapitalista világrend is megváltozott. A Szovjetunió felbomlásával a kommunizmus fenyegetése is elmúlt. A nyugati társadalmak perifériájára szorult baloldali politikai nézeteket vallókat onnantól kuriózumként kezelték és már szinte sikk lett e nézeteket hangoztatni.

Így történhet meg, hogy Charles de Gaulle székébe heteken belül a véresszájú kommunista, Emmanuel Macron ülhet bele. Ugyancsak ez az oka annak, hogy az EU politikáját kizárólag a szélsőbaloldali nézetek határozzák meg. Mindezt persze úgy, hogy kapitalizmusnak és demokráciának hazudja magát. Pedig egyik sem!

A mai liberális demokrácia valójában oligarchia, amely szintén magáévá tette Platón nézeteit, illetve nézeteinek egy bizonyos részét, amely szerint a demokrácia a csőcselék uralma (oklokrácia), ezért van szükség rájuk, hogy vezessék ezt a csőcseléket, hogy megmutassák az egyetlen helyes irányt. Azonban a négy fő erénnyel kapcsolatos platóni elveket már elvetik, mert nem illik bele abba az ideológiai szerkezetbe, amellyel kiválóan képesek irányítani tudatlan, szervilizmusra hajlamos, nietzschei értelemben lusta tömegeket.

„Megkérdezték a tapasztalt világutazót, melyik emberi tulajdonsággal találkozott világszerte a leggyakrabban, így válaszolt: az emberek hajlamosak a lustaságra…. Legtöbbjüket azonban a kényelmesség, restség, tehát az a bizonyos lustaságra való hajlam, amelyről szólott az utazó. Igaza van: az emberek inkább lusták, mint félénkek, és pontosan attól félnek leginkább, ami feltétlen tisztességet és nyíltságot követelne tőlük.”

Érdekes az is, Nietzsche mire vezeti vissza a restséget: 

„…Szokások és közhelyek közé rejtőznek. Voltaképpen minden ember tudja jól, hogy egyetlen egyszer, unikumként jött a világra, és semminemű véletlen másodszorra ilyen csodálatosan tarka sokféleséget nem ötvöz olyan egyeddé, amilyen o: tehát mindezt tudja, de eltitkolja önmaga előtt. De miért? Mivel fél a szomszédtól, akinek szüksége van a konvenció oltalmára, hogy elrejtőzzék mögötte. De hát mi kényszeríti az embereket, hogy féljenek a szomszédtól, csordaszerűen gondolkodjanak, cselekedjenek és tulajdon lényüknek és tulajdon kényüknek ne örvendjenek?”

Pontosan így volt ez a szocializmusban, és így van az a baloldali irányítású nyugati demokráciában is. Sokan titkolják véleményüket, nézeteiket, mert a diktátumok szülte konvenciók tömegbázisából erőt nyerő társaik megbélyegzik őket.

Ahogyan az EU vezetői náciznak mindenkit, aki nem akar arab terroristákat a kert végébe, vagy antiszemitázzák azt, aki szerint George Soros egy undorító féreg. Ahogyan diktatúrának neveznek minden olyan, demokratikus választással hatalomra kerülő kormány által vezetett államot, amelyik nem hullik térdre előttük, a kiválóak előtt.

Szóval, túl sok minden olyat beleerőszakoltak már ebbe a demokráciába, amit ép ésszel gondolkodni képes ember nem tud elfogadni. Például nem tudom elfogadni azt sem, hogy a Fidesz úgy harcol az EU Oligarchia ellen, hogy nem a népére támaszkodik, hanem saját oligarchiát hoz létre. Nem gondolja tán, ha amazokból nem kérünk, az övéből meg majd igen?

„A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma - nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik.” – mondta sir Winston Churchill. És azt az ideológiát, hogy tudniillik a demokrácia nem tökéletes, de nincs jobb, az összes politikai tényező magáévá tette, s általuk az istenadta nép is.

Pedig ez egy hazugság. Van jobb. Sőt, van sokkal jobb! Nincs még neve neki, de azért minden ember érzi, ha alaposan magába néz, hogy milyen értékeket tudna preferálni, hogy milyen világlátásra szeretné nevelni a gyermekeit. Van 27 év tapasztalatunk a demokráciában, látjuk a gyermekbetegségeit és látjuk a súlyos elfajzásait. Semmi más dolgunk nem lenne, mint kimondani régen elfeledett szavakat régen elfeledett összefüggésekben.

Például a képviseleti demokrácia egyik legnagyobb aljasságát, a képviselőket bársonyszékbe bebetonozó jogszabályi környezetet kellene lerombolni. Alkotmányban szükséges rögzíteni a képviselők visszahívhatóságát. Aki azt mondja, hogy ez gyengíti a jogbiztonságot, az hülye. Vagy képviselő. Módosítani muszáj a kormányformát, amelynek előfeltétele, hogy a köztárssági elnököt országos választáson kell megválasztani, politikai pártok pedig ne jelölhessenek, illetve olyan se lehessen jelölt, aki valamely politikai pártnak tagja volt, vagy azzal korábban bármiféle jogviszonyt létesített.

Ez csak néhány példa volt, de sorolhatnék még számtalant. S az egésznek a végén a társadalmi berendezkedés többé nem hasonlítana a demokráciára, vagyis arra, amit most annak nevezünk. Annál sokkal, de sokkal több lenne. Én úgy hívnám, morálhegemónia.