Azt mondják, a kor haladtával az ember emlékei megszépülnek. Közeledve az ötvenhez, eltöprengtem, vajon bennem is elkezdődött-e már az emlékek metamorfózisa egy boldogabb múlt dimenziójába, vagy van még időm, ha ugyan valaha is megtörténik. Amilyen konok, keményfejű gyerek voltam mindig, aki a maga taposta ösvényen kívül más utat nem ismert, talán ebben is különbözöm.

Mondjuk, hallgatok Nat King Cole-t. Az Unforgettable keserédes hiányérzetet ébreszt bennem a tovatűnt ifjúságom iránt. Nem mellesleg a három hónapos kisfiam is imádja, amikor a fekete énekes csodálatos, búgó hangját utánozva apuci hozzáhajol és elénekli neki. Na, nem végig, mert az még nem megy, de igyekszem. Mosolyog a gyönyörűm.

És hallgatok Frank Sinatrát vagy Marvin Gaye-t is. Ez lehetne intő jel, ha már kicsi gyerekként édesanyám nem fertőzött volna meg Szécsi Pállal, Yves Montand-nal, és még hosszan sorolhatnám a neveket, ki mindenkivel. Szóval, zenei mindenevő vagyok. Felismerem Grieg Peer Gynt-jét, énekelgetem Borogyin Igor hercegét (oroszul természetesen) és Tosca-t is dúdolgatok.

Mielőtt valaki le akarna leplezni, hogy régimódi vagyok, gyorsan hozzáteszem, hogy természetesen száznál is több CD-m van csupán a house-techno-drum and bass-dubstep tengelyen a 90-es évektől napjainkig. A rap pedig egyenesen a kedvencem. Tehát biztosan nem a zene lesz az, ami jelzi, hogy elszállt felettem az idő.

Mégis van valami, ami nem hagy nyugodni, ami minduntalan önvizsgálatra késztet, és bármennyire is egyértelmű emlékeimben tett utazásaim konklúziója, nem csitul háborgó lelkem.

Miskolcon, a Vasgyár fölötti kolóniák egyikén, a Vargahegyen töltöttem gyermekéveimet. Alattunk terült el a város, szemben az avasi lakótelep építésének szimbólumai, az óriási daruk fáradhatatlanul illesztették egymásba a paneleket, hogy végül majd megszülessen az a borzalom, amit autóval érkezvén szülővárosomba, elsőként láthatok meg ma. Hajnal hatkor, délután kettőkor és este tízkor „fújt a gyár”, ahogy mondtuk. A Lenin Kohászati Művek mintegy 18 ezer embernek adott munkát. Kiülve a dombunk egy szegletébe bámultuk az új konverteres acélmű monumentális építményét.    

A vasgyári 17. számú általános iskolába jártam, amit mindenki fiúiskolaként ismert. Az 1267-es számú Petőfi Sándor úttörőcsapat úttörője voltam, előtte kisdobos, mint mindenki más. Ahogy a Rolls Frakció: Budapest felett az égbolt felhőtlen című számában D. Nagy Lajos megénekelte: „Gyűjtöttem vasat és fémet, Ezzel védtem a békémet”.

Iskolába menet bementünk a „temetősi boltba”, ahol megvásároltuk a reggelinket. Előfordult, hogy olyan korán értünk a bolthoz, amikor az még zárva volt. Viszont a pékáru és s tejtermékek már le voltak téve az üzlet előtt. Egyszerűen elvettük, ami kellett és ott hagytuk az árát. Nem lopta el senki. Az csúnya dolog lett volna.

És ez hiányzik. Egyre jobban, egyre sajgón fájóbban hiányzik. Látva a mindennapok magyar valóságának hitványságát, az embertől idegen eszmék tobzódását az utcákon, a nyitott társadalomnak nevezett, beszűkült tudat gerjesztette gyűlöletet, az őrületet a szemekben. Látva az erények absztrakciójának széthullását, a mérhetetlen harácsolást, a közösség javainak mértéktelen zabrálását. Látva, mint pusztítja el az emberiséget a liberális demokráciának nevezett antihumán vírus, nosztalgia ébred bennem a szocializmus iránt.

Ahol a társadalom erős morális alapját egyenes gerincű munkásemberek és az ő gyermekeik építették fel, akik hittek az elvont értékek primátusában az anyagi javak fölött. Ahol természetes volt, hogy hű gyermekei vagyunk hazánknak és felelősséggel dolgozunk érte, hogy segítünk, ahol tudunk, és önként szolgáljuk a közösséget, óvjuk a természetet, egészségesen élünk.

Mi elhittük, hogy ez jó, nekünk ez az életünk volt, a mindennapi rutin a reggeli és az esti fogmosás között. És a lelkünk könnyű volt. Aztán ezt elvették tőlünk. Ráadásul úgy vették el, hogy még örültünk is neki. Eufórikus hangulatban vetettük az útszélére a legmagasztosabb értékeinket, megrészegülve vetkeztük le erkölcsi értékrendünket. Fogalmunk sem volt akkor, hogy mit teszünk.

A hazánk iránti hűséget kábeltévére cseréltük, a szülők és idősebbek iránti tisztelet helyett lett mobiltelefonunk, az igazságos cselekedetekre szólító lelkiismeret hangját elnyomta a plazmatévé hangja, barátok helyett hiteleink lettek. A célunk nem egy jobb emberré válás lett, hanem egy új autó megvétele, egy feltűnőbbé, egy fénylőbbé.

Mi tagadás, jó olcsón felvásároltak minket, vidéki prolikat. Tették mindezt azért, hogy majd, amikor kijózanodunk, ne legyen erőt adó erkölcsi támaszunk visszakövetelni azt a szebb világot, amit sokunknak volt alakalmunk megtapasztalni.

Gondolják egyesek, ez megbolondult. Visszasírja a diktatúrát, az elnyomást, a szabad gondolatokat tiltó világot. Ugyan, dehogy! Én csak tudom, milyen is volt az a rendszer! Meglehetősen Janus arcú (kétarcú) volt. Volt egy, amit az egyszerű emberek erős hite kovácsolt mosolygóssá, és volt egy másik, amit a bolsevik értelmiség acélbakancsának tapodása torzított el.

Bizony két szocializmus volt. Az egyik a miénk, a vidéki embereké, a másik a főváros aszfaltjának meddő talaján tenyésző posztbolsevizmus, a tanácsköztársaság tömeggyilkosaiból és ivadékaikból verbuválódott értelmiség szocializmusa.  

Miközben mi az úttörők 12 pontjában megfogalmazott magasztos célokat a fényes jövőnk zálogaként zártuk lelkünkbe, Budapest belvárosában amazok füstös kávéházakban affektáltak, mint egykor azok az urak, akiket ők vagy felmenőik mészároltak le vagy kergettek el. Inkább az előbbi. Mi oroszul tanultunk, a Budapest belváros értelmisége és ivadékaik németül, angolul és franciául. Kellett is, mert ők akkor is jártak a nyugatra, de mi erről semmit sem tudhattunk akkor, csak a ma kivénhedt rohadékokként a tévében parádézó akkori belvárosi gyerekek sztorijaiból ismerhetjük meg mostanában.   

Mindent elmond ezekről, ahogyan rólunk, vidéki emberekről gondolkodnak a Momentum Mozgalom egyik alelnökének blogbejegyzése:

„Istenkém, hogy rühellem a vidékieket, pedig nem kellene szegényeket, mert liberális vagyok meg minden, szóval melegek, cigányok, hajléktalanok, meg egyébként mindenki okés, na de a vidékieket nem tudom megszokni.”

Ez az ember az SZDSZ-es Mécs Imre János nevű fia. A tipikus Budapest belvárosi értelmiségi. És pontosan ugyanígy néztek le minket a szocializmusban is, amiért elhittük mindazt, amit Budapestről diktáltak, s nemhogy elhittük, de még erkölcsi értékrendet is teremtettünk belőle, abból, amit ők gúnynak, odavetett koncnak szántak csupán.

El tudjátok képzelni, hogy mit érezhettek ezek a korcslelkű, embertől elfajzott, gondolatrothadékon táplált entitások a rendszerváltozáskor? Azt a pánikot, ami úrrá lett rajtuk, hogy elveszítik a hatalmukat felettünk és azzal megszűnik a kiváltságos helyzetük, amiről meg voltak győződve, hogy jár nekik?

Sajnos a hatalom akarása irtózatos erőket ébresztett bennük, és a hatalom megtartására alkalmas technikákban is jártasak voltak, hiszen végiggyilkolhatták a XX. századi történelmünket büntetlenül. Így ahelyett, hogy savanyú képet vágva visszahúzódtak volna a főváros csatornáiba, kivonultak annak utcáira és a leghangosabban éljenezték a változást.

Jól emlékszem, 1990-ben az SZDSZ egy radikális nemzeti párt volt. Betyárgúnyát húztak, karikás ostort pattogtattak és minden egyéb manírt magukra öltöttek, hogy hitelesen alakíthassák az őserőtől duzzadó fajmagyart. Mindeközben lázas munkálkodással semmisítették meg az ÁVH és a titkosszolgálatok iratait, amelyek feltárhatták volna valódi énjüket, embertelen lényüket.

Ma ugyanezt az őrületet látom Budapest utcáin. Ez az, ami nem hagy nyugodni. Ennek okán háborog a lelkem és keres menedéket elmém a gyermekként megélt szocializmusban. Amire ezek készülnek, annak képzete indítja be emlékeim metamorfózisát, nem a minden hajnalban engem ébresztő tovaszáguldó idő.