Menekülttábor

hajléktalan gondolatok éjszakai szállása

NEM MEGY A PISA-LÁS

2016. december 07. 21:24 - Mr Falafel

Legalábbis ami a magyar 15 évesek egy csoportját illeti. Mert én rögtön bepisálok a röhögéstől, olvasva azt sok marhaságot, amit a PISA-méréssel kapcsolatban egyesek elmondanak vagy leírnak.

Mondanom sem kell, a korábbi évek méréseinél rosszabb eredményért a balliberális oldal szerint kizárólag a kormány, azon belül is személyesen az Orbánbasi a felelős.

Megvan a Meseautó című korszakos magyar film felújított változatában Stohl Andrásnak a cselekmény bonyolítása szempontjából leginkább releváns mondata? Hogy aszongya: „A kartergáz belever az indexbe.” Ekképpen magyarázva a gyönyörű, ám műszaki analfabéta főhősnőnknek, miért is rohadt le a vadiúj szuperautó. (A filmet nem ismerőknek megsúgom, az autó nem is robbant le, csak a szerelmes igazgató úr így akart csapdát állítani az illető hölgynek, hogy a további és ebből következő cselekményekből kiderüljön, önmagáért szereti-e vagy a pénzéért őtet Kovács Vera kisasszony.)

Na, kérem szépen, a kartergáznak pont annyi köze van az indexhez, mint a kormánynak a PISA-mérés eredményeihez: az ég egy adta világon semmi! Hö…hö…, hüledeznek máris egyesek. Hiszen szakértők mondják, hogy deigenis a kormány a hibás, mer’ elcseszett oktatáspolitika. Ahha!

Aki nem tudná egészen pontosan, hogy mi is az a PISA-mérés, annak elmondom röviden: Egy nagy büdös semmi, egy ugyanolyan statisztika, mint a közvélemény-kutatások eredményeinek szemléltetésére összedobott kis számszerű összegzés. Szokták a statisztikát a valóság szóval is összefüggésbe hozni, én nem tenném. Hogy miért? – Erre válaszoljon helyettem Winston Churchill.

„Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok.” – mondta ez a derék angol úr.

Szóval, az van, hogy az OECD, a legfejlettebb államokat tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet 1996-ban kitalálta, - mert nagyon unatkoztak szegények, nem lévén egyéb, valós probléma a világunkban - hogy úgy nagy nemzetközileg mérni kellene valahogy a tanulók teljesítményét bizonyos témákban, úgy, mint szövegértés, matematika és természettudományok. Létrehoztak hát egy programot, amit nemzetköziül „Programme for International Student Assessment”, rövidítve PISA névvel neveztek el.

A programban 3 évente végeznek méréseket 15 éves diákokkal az OECD tagországokban (31) és partnerországban (35), köztük hazánkban is. Országonként véletlenszerűen kiválasztott 150 iskolában, iskolánként véletlenszerűen kiválasztott 35, azaz összesen 5250 tanuló eredményeiből. Kell azt bővebben magyaráznom, hogy mennyire reprezentatív ez a mérés, vagy hogy mekkora tudományos értéke van? Megmondom: eleje ló, közepe fa és „sz”-re végződik, de nem omnibusz.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy minden rendben van a magyar oktatásban és a kormány oktatáspolitikája valami fantasztikusan jó. Jaj, dehogy! Bőven van baj a magyar oktatásban, de azt nem a kormány okozta. Illetve nem ez, nem egyetlen kormány, hanem az összes a rendszerváltozás óta. És nem, nem kenem szét a felelősséget, hanem egyszerűen tény, hogy valamennyi éra szaktárcája hozzátett ahhoz, hogy most pánikhangulat legyen.

Mert van ok a pánikra. Az iskolai oktatás színvonala valami borzalmas. Egy mai érettségi nagyjából egy 80-as évekbeli jobb általános iskolában szerzett végzettséggel azonos értékű tudást ad, vagy még azt sem. Az meg, hogy lassan már a sarki kocsmát is egyetemnek hívják, mert sok hallgató ott issza lázadó ifjúvá magát, egyenesen katasztrofális.

És ne jöjjön nekem Radó Péter oktatáskutató és oktatáspolitikai szakértő úr azzal, hogy mindez az elmúlt hat évben robbant be a köztudatba, mint jelenség, mert ez arcátlan hazugság. Neeem, mister, ennek semmi köze a KLIK-hez és az inputfinanszírozáshoz! Ennek leginkább az oktatáspolitikai liberalizációjához van köze, meg bolognai rendszerhez, meg ahhoz, hogy a követelményrendszer egy jobb képességű csimpánzhoz van igazítva.

Ahhoz van köze, hogy a pedagógusi pálya leértékelődött, mert ma már egy dubaiban arab férfiakat kényeztető celeb ri… izé… hölgy is elvégezheti a jogi egyetemet, vagy szerezhet közgazdász diplomát. S ha lehet választani, ki akarna tanár lenni és foglalkozni mások hülyegyerekével, amikor lehet doktor jogász úr vagy közgazdász kisasszony? A leértékelődés egyébként már a 80-as években is szemmel látható volt. Tanárképzőbe azok mentek, akiket nem vettek fel orvosira, jogra vagy mérnöknek.

Márpedig az az ember, aki orvos szeretne lenni, de végül meg kell elégednie a történelem-magyar szakos tanári diplomával, frusztrálttá válik. S egy frusztrált tanár kin vezeti le a sikertelenség okán felgyülemlett keserűség okozta dühöt? Úgy van, a gyereken! Jártam eleget iskolába, láttam mi folyik ott. Pedagógiai végzettségem okán még személyes tapasztalatot is szereztem egy vidéki gimnáziumban, mikor hospitáltam. Ekkor hangzott el Trencsényi tanár úr és köztem az a beszélgetés, aminek a végén azt mondta, megérti a döntésem.

Szerette volna, hogy pedagógus legyek, de nemet mondtam. Rákérdezett: Nem szereti a gyerekeket, kolléga? Nem, - válaszoltam – én a kollégáimat nem szeretem. Hát ezt értette meg.

Életem során a szakma legjavától tanulhattam három egyetemen. Nem kezdek felsorolásba, mert hosszú volna. Nagyon sokat köszönhetek azoknak az embereknek, hiszen ők is okozói annak, amivé váltam. (Egyesek szerint erre nem lennének büszkék. – nevető szmájli) Mégis az ezek mellett a nagyszerű emberek mellett töltött idő ébresztett rá arra, hogy rossz irányba halad az oktatás és a tudósképzés. Láttam a protekcionizmus érvényesülését, láttam hogyan aljasodnak talpnyalóvá értelmes fiatalok, majd Othello Jagojaként mint fúrják meg a pozíciójukra veszélyes értelmesebb, ám autonóm beállítottságú társaikat.

Undorodtam ettől a közegtől. S ha visszagondolok az általános iskolai éveimre (jó régen volt), akkor is felsejlenek a negatív jelenségek, amelyek miatt ma eljutottunk oda, hogy minden fronton az oktatáspolitikát szapulják, sokszor azok is, akik sokat tettek azért, hogy ilyen állapotba kerüljön. Például a már említett Radó Péter is, aki ma éppen azokat a liberális oktatási elveket rója fel a kormánynak, amelyek megalkotásában aktívan részt vett.

Hogy mi volt általánosban? – Az, ami ma is. A tanárok jó és rossz alattvalókként kezelték a diákokat és eszerint büntettek vagy jutalmaztak. A tanár a tévedhetetlen despota, akinek sűrűn vannak érzelmi kitörései. Csakhogy, amíg ezt nekünk régen le kellett nyelnünk, a mai gyerekek simán lázadhatnak ellene. Így aztán az iskola állandó konfliktusok színtere.

A tanár nem tévedhetetlen. Ezt ma már könnyű tetten érni, hiszen ott az internet. A tekintélyét tehát nem a tévedhetetlenség látszatának mindenáron való fenntartásával kell kivívnia. A tanulóknak meg jogaik vannak. Egyik fél sem tiszteli a másikat, ezért nincs köztük érdemi kommunikáció. Ezért nem akar a tanár tanítani, csak leadni az anyagot, nem foglalkozva azzal, hány diákja figyel rá, s érti meg, amit elmondott. A diák meg csak azért sem figyel oda és tanul, mert nehogy már a tanár, a jogait sárba tipró személy megmondja neki.

Egy gyerektől nem várhatjuk el, hogy megértse, amint kikerül az iskolából, nem lesznek mentségei, magára lesz utalva, minden döntéséért vállalnia kell a felelősséget és jogai eltörpülnek majd kötelességei mellett. Nem várhatjuk el, hogy a felnőtt léttel együtt járó tapasztalati tudás nélkül felelősségteljesen viselkedjen. Ezért a tanár, a pedagógus feladata, hogy megtalálja a megfelelő hangot a diákjaival, ezáltal megteremtve a szituációt, amelyben a pedagógus a hasznos tudás forrása lehet.

S mindennek függetlennek kell lenni a fizetésétől, az aktuális oktatáspolitikai elvektől és regnáló kormányoktól. Mert Shakespeare királydrámáinak tanulságai állandóak, ahogy a matematika tételezései is. Pedagógusnak lenni nem szakemberség, hanem hivatástudat kérdése. Ne fogjuk az életpályamodell minősítési eljárásainak ésszerűtlenségére, vagy a kompetenciahatárok helytelen megállapítására, mert a gyereknek ebből semmit nem szabad éreznie. Ez a legfontosabb alapelv, ettől lesz valaki pedagógus.

Mindaz, amit itt elmondtam, eleve értelmetlenné teszi az olyan mérésekből származó statisztikákat, mint a PISA. Hiszen így végső soron nem a diákok képességeit mérjük, hanem a tanáraikét, csak éppen nem mondjuk ki, és azok meg, akikről szól, nem veszik magukra.                 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://menekulttabor.blog.hu/api/trackback/id/tr8012031923

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása